E-mail

szaboojj@gmail.com

 
Menü
 
PREZENTÁCIÓK
 
Tanulmányok
 
Erődítés történet
 
Kárpáterődítések
 
Cikkek /magyar/
Cikkek /magyar/ : Az erődítések evolúciója

Az erődítések evolúciója

Szabó József János  2005.12.26. 12:49

Az erődítés, ősidők óta mindig valamilyen védőgátat jelentett. Lehetett az kerítés, sánc, vagy barlang, aminek áthatolhatatlan falai a tér minden irányában,— kivéve a bejáratot—, teljes biztonságot nyújtottak. Lehetett az nagyobb vízfelület, vagy magas hegy tetején létesített építmény, amihez a támadó, —legalább is egykönnyen— nem férhetett hozzá. A hadtörténelem számos példája bizonyítja, hogy az erődítés, a fegyveres küzdelemben mindig jelen volt és mai ismereteink szerint jelen is lesz.

Szabó József János

 

Az erődítések evolúciója

 

Az erődítés, ősidők óta mindig valamilyen védőgátat jelentett. Lehetett az kerítés, sánc, vagy barlang, aminek áthatolhatatlan falai a tér minden irányában,— kivéve a bejáratot—, teljes biztonságot nyújtottak. Lehetett az nagyobb vízfelület, vagy magas hegy tetején létesített építmény, amihez a támadó, —legalább is egykönnyen— nem férhetett hozzá. A hadtörténelem számos példája bizonyítja, hogy az erődítés, a fegyveres küzdelemben mindig jelen volt és mai ismereteink szerint jelen is lesz.

Falak és sáncok

A legkorábbi tartós védelmi építmények az állandó jellegű települések és fontosabb helyek, utak, átkelőhelyek, táborhelyek védelmét látták el. Ezek a korai tartós építmények földből, sövény- és cölöpkerítésekből épültek és általában gyűrű alakban, vették körül a védendő települést. Egy-egy tartós védelmi építményekkel megerősített településért folytatott küzdelem során a védő sem maradt mindig passzív. Kitöréseivel zavarta az ostrom előkészületeit és végrehajtását. Ez arra késztette a támadót, hogy táborhelyeit szintén védelmi építményekkel lássa el.

A kőfal, a középkor végéig, az erődítés legfontosabb eszköze volt, amit tornyokkal erősítettek meg, amelyek egyrészt a védelmet tették hatásosabbá, másrészt fokozták a figyelés hatékonyságát. A tornyok közötti falrészt belső járatokkal látták el, lőréses kő mellvédet (pártázatot) alakítottak ki a falkoronán. A bejáratokat erős kapukkal biztosították, amelyeket külön tornyok, falrészek erősítettek meg.

Az ostromgépek alkalmazása miatt a védők a falakat megkettőzték, a falak vastagságát és magasságát megnövelték. A falakból kiemelkedő erős tornyokat építettek, amelyekből oldalazó tűzzel áraszthatták el a megközelítési utakat és a falak közvetlen előterét. A falak körül mély árkokat ástak, amelyeket rendszerint vízzel feltöltöttek. Ez a fal megközelítésének aztán egyik fő akadályává vált. A város védelmét tovább erősítette az, hogy a fontosabb épületeket, illetve a városmagot külön is megerősítették, a fellegvárat (citadellát) is a város védelmi rendszeréhez kapcsolták. Ezzel kialakult a belső erődítés, ami a második védelmi vonal feladatát látta el.

Az ókori központosított államok az egymást követő háborúk, valamint a nomádok állandó betörései ellen a fontosabb városok megerődítése mellett a veszélyeztetett irányokban és a határok mentén a megerődített helyek összefüggő láncolatát építették ki. Ilyen építkezésekre már az egyiptomi fáraók is nagy figyelmet fordítottak. Az egyiptomi középbirodalomban a déli határok biztosítására például három erődvonalat hoztak létre.[1]

Az állam területének védelme így láthatóan az úgynevezett “várerődök” és a megerősített városok rendszerén alapult. A határok mentén és az ország belsejében épített várerődök egyben a közigazgatás központjai is voltak. Védelmi feladataikon túl, a támadó hadjáratra induló csapatok gyülekező helyei is voltak.

A városok bonyolult falrendszere és a fontosabb helyeket védő önálló várerődök mellett meg kell említeni azokat a tartós védelmi építményeket is, amelyek a mozgékony nomád népek betöréseitől veszélyeztetett határszakaszokon, nagy szélességben, összefüggő rendszerben építettek ki. Az ókori birodalmak határvédő építményei közül a Pien-cseng (határvédő fal), valamint a római limes (határvédő sánc) a legismertebbek.

A római birodalom határainak védelmére kiépített védelmi berendezések közül a Germánia és a dunai területek limesei (határ menti erődítései) 4000 km hosszúak voltak. Épültek rajta őrtornyok, amelyek között jelzőtüzek biztosították az összeköttetést. Épültek földsáncokból és árkokból álló védelmi vonalak, sőt kőfalak is. Nagy erődök, tengeri támaszpontok, hidak is találhatók közöttük. Ellentámadások céljára használt hídfőállások is gazdagították a limesek erődítéseit.[2]

Kínában i.e. 300 körül kezdték meg a határ menti falak építését. Az északi nomádok ellen. A védelmi célokat szolgáló falak építést i.e. 214-ben egy rendszerré fogta össze Si Huang Ti, az egyesített Kína első császára. Helyőrségi állomásokból, megerősített falakból, és jelzőtornyokból álló komplexumot hozott létre, amely minden idők legnagyobb műszaki építménye lett. A Nagy Fal a történelem során sohasem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy megóvja Kínát egy nagyobb támadással szemben. Kisebb portyázó hadakat visszariasztott ugyan, mert lehetetlenné tette a betörést a gazdagon termő, földművelő területekre. A fal leghasznosabb funkciója az volt, hogy segítségével szabályozni lehetett a polgári lakosság mozgását mindkét irányba, és vámsorompóként szolgált a Közép-Ázsiából és a Selyem úton érkező kereskedőknek és karavánoknak, akik jelentős vámot fizettek a kapuknál.[3]

A hódító hadjáratok során a támadó egyre gyakrabban került szembe a védő megerődített táboraival, várerődjeivel, falrendszerekkel megerődített városaival. A megerődített helyek, helységek elfoglalása speciális ostromeszközök, és ostromeljárások alkalmazását hozta magával. A megerődített helyek elfoglalásának két alapvető módja alakult ki. Az egyik a váratlan rajtaütés, a másik a tartós ostrom után indított általános roham.

Az ostromgépek tökéletesedése, kombinált alkalmazásuk, valamint az ostrommódszerek fejlődése új erődítési rendszer kialakulásához vezetett. A védőfal előtt nagy védőműveket építettek, néhány sor árkot, az árkok közé földgátakat emeltek, és cölöpsorokat vertek. A legelső földgátat fallal erősítették meg és önálló előműveket építettek számára.[4] Ezzel a módszerrel a falak elő területét erődítették meg, növelve a védelem mélységét, arra kényszerítve a támadót, hogy ostromgépeit a hatásos lőtávolságon kívül helyezze el.

Várak, várkastélyok, ostromgépek

A középkorban, a feudális rendszer gazdasági és politikai szétforgácsoltsága a katonai széttagoltsággal járt együtt. Ez hatással volt a hadművészetre és benne az erődítésre is. A kor fő eseményeit a hűbérurak egymás ellen és a központi hatalom ellen vívott háborúi jelentették. Ebben a korban az államhatalom decentralizált központjai sajátos jelentőségre tettek szert, ezért megerősítésük rendkívül fontos volt.

Kelet-Európában az uralkodói központok a feudális városok tartós védelmi építményei egységes és a helység területének egészét magába foglaló rendszert mutattak. A városok erődítése két alapvető szerkezeti elemből, a belső várból (belső, vagy felsőváros) és a külső várból (megerődített város, vagy külső város) álltak. Mind a belső, mind a külső vár falait tornyokkal megerősítették, mély árkokkal és palánkokkal vették körül. A falak elé kiugró négyszögletes tornyok lőréseiből a megközelítési utakat oldalazni tudták. A fontosabb városokat megközelítő utak mentén fekvő helységeket szintén megerődítették.

Nyugat-Európában a decentralizált hatalom központjai a megerődített várkastélyok voltak. Fontos erődítéseknek számítottak a megerődített templomok és kolostorok is. A XII-XIII. században terjedtek el a magas, széles falakkal és zömök tornyokkal övezett hatalmas kőépítmények, amelyeket az akkori idők kezdetleges ostromeszközeivel szinte lehetetlen volt elfoglalni.[5] Ebben a korban jelenik meg a lakótorony is. A normannok nagyméretű négyzetes kőtornyai a XI. században keletkeztek, és Európa minden részén elterjedve a későbbi kővárak magvát alkották.

Az ostromművészet a feudális széttagoltság időszakában lényegileg alig változott. A várkastélyok ostromához szükséges ostromgépekkel csak a leggazdagabb hűbérurak rendelkeztek. Ezek sem jelentettek azonban biztos módszert egy-egy jól megerődített várkastély elfoglalására. Ezért inkább a körülzárással és kiéheztetéssel, vagy váratlan rajtaütéssel próbálkoztak.

Ágyúk, mozsarak

Nem tudunk bizonyosat a felől, hogy ki találta fel a lőport. Azt azonban tudjuk, hogy a kínaiak már a 11. században használtak kezdetleges ágyúkat. Egy francia krónikás pedig annak tulajdonította az angolok győzelmét 1346-ban Crécynél, hogy tüzérséget vetettek be a franciák ellen. Ezeknek a kezdetleges ormótlan szerkezeteknek a valódi értéke valójában igen korlátozott lehetett, mert csak nehezen tudták mozgatni, gyakran fölrobbantak, lassú volt a tüzelési sebességük. Valójában a morális hatása nagyobb lehetett, mint a pusztító képessége.

A korai ágyuknak legnagyobb hasznát a várostromok során vették. A középkori erődök építői végtelenül leleményesek voltak abban, hogy a támadók ellen lőrésekkel áttört, oromzatsoros és vizes árkokkal védett falakat emeljenek. Az ostromgépek köveket hajítottak át a falakon vagy nagy erővel döngették a kapukat, és a falazatott, ágyúik pedig szétlőtték a várfalakat és a tornyokat.

Az új fegyver tehát elsősorban az erődítés területén éreztette hatását. Az ostromtüzérség lövedékeinek a régi falrendszerek már nem tudtak ellenállni. A védők ágyúinak elhelyezésére sem voltak alkalmasak. Ezért hozzákezdtek egy új erődítési rendszer megvalósításához. Az erődítményeket úgy kellett kialakítani, hogy a falak a lehető legkisebb felületüket mutassák az ostromlók irányába, és erős tüzérséget lehessen elhelyezni a sáncokon. A felmerült problémát a tervezők többféleképpen oldották meg, és ennek következtében többféle erődítési rendszer jött létre. Közülük a legjobbnak az itáliai rendszert tartották, amelyet később a franciák és a németek is átvettek, majd tökéletesítettek.

Elsősorban a falak magasságát csökkentették és növelték vastagságukat. A tornyokat, alacsonyabbra építették és megnövelték az átmérőjüket, ezáltal alkalmassá tették több ágyú befogadására. A korábban épített várfal mögé földsáncot emeltek, ami lehetővé tette azokon az ágyúk elhelyezését. Később a földsáncok a falakat is feleslegessé tették. A németek a rondellákat (kör alakú ágyútornyokat) fejlesztették tovább, és a várárok magasságáig vitték a várfal elé. A rondellák, ezáltal önálló erődökké váltak, és belőlük nem csak a várfal előterét, de a várárkot is lehetett oldalazni.

Bástyák, és árkok.

A rondellarendszerből kialakított bástyákkal megerősített tartós erődítési rendszert olasz módszernek (iskolának) nevezték. Ez az iskola képviselte az átmenetet a régi kőfal rendszer és az új, földsáncokból álló rendszer között. Az olasz erődítés jó talajnak bizonyult, újabb tartós erődítési rendszerek kialakításához.

Egyre inkább bebizonyosodott, hogy a várfalaknak, főként a bástyáknak sokszögűeknek kell lenniük, mert csak így oldható meg a falaknak és a várárkoknak tűzfegyverekkel való oldalazása. Az új tüzérségi erőd központi létesítménye a bástya lett, amely kiugrott a tömör fal (kortina) elé, és a falat, meg a szomszédos bástya homlokzatát pásztázó tüzeléssel védte, kiküszöbölve minden holtteret.[6]

Így bástya vált a “tüzérségi arcvonal” legjellegzetesebb építményévé. Klasszikus formájában vizesárokkal övezett, csillag alaprajzú, nyitott rézsűs, enyhe lejtésű padkája ott húzódott végig előtte. A magas kőfalak helyét kőfallal burkolt, vagy fűvel borított tömör földsáncok foglalták el. Az ellenség felől kevés látszott belőle, mert a mellvédet éppen csak olyan magasra emelték a környező terep fölé, hogy az ágyúk végigsöpörhessenek a padkán. Előretolt védőállásokat építettek a bástya homlokzatának védelmére, és az ellenség távoltartására. A védőállások közül a két bástya között az árokban elhelyezett háromszögű kiugró sáncmű, a pajzsgát (ravelin) volt a legfontosabb.

A tüzérség alkalmazása, valamint az új erődítési rendszerek módosították az ostrom technikáját is, amely szintén komoly erődítési munkálatokat követelt. A XV - XVI. században ezek a változások még nem voltak jelentősek. Mivel az ostromtüzérség még nem volt elég hatékony, az ostromhoz pedig sok élőerőre volt szükség, a hadvezérek inkább a blokádot választották, mint az általános rohamot. A blokád akkor vált teljessé, amikor megépítették a belső, majd a külső ellenerődítési vonalat.[7] Az ellenerődítési vonalak erődítési építményeit elsősorban az ostromtüzérség tüzelőállásai és az ágyukat oltalmazó mellvédek (vesszőből font földdel megtöltött kosarak) képezték. Az ellenerődítési vonalak megépítése után került sor a "fokozatos támadás"-ra. Ennek során a bástyákra merőlegesen mintegy 500 m hosszú árkokat ástak, ezek lehetőséget adtak, hogy a rohamozók a falakat fedetten közelítsék meg.

Miután az ostromütegek tüzükkel a mellvédeket lerombolták és rést ütöttek a falakon, az árkokban gyülekező rohamosztagosok a réseken át betörtek a várfal mögé. Az ostrom munkákhoz tartozott még az aknák telepítése is, amivel a várfalakat, vagy a bástyákat részlegesen rombolták.

A tűzfegyverek tüze elleni védelem követelménye a katonákat a terepmélyedések, földtöltések, fák, kerítések, árkok fokozottabb kihasználására ösztönözte. Később árkokat, mellvédeket, fapalánkokat maguk készítettek és ezek mögött helyezkedtek el. A tábori erődítéseknek ezen építményeit ebben az időben még egy vonalban, mélység nélkül telepítették.

Az erődítés, mint tudomány.

A XVII. Században a gazdasági és politikai centralizáció megteremtette a feltételeit az állandó hadseregek létrejöttének. Ezzel párhuzamosan tömegesen születtek olyan találmányok, amelyek a hadseregek szükségleteivel függtek össze. Így a tüzértechnika tökéletesedése egyre nagyobb hatással volt a korabeli erődítés fejlődésére. A tüzérség és az erődítés kölcsönhatása a háború új korszakának egyik legjelentősebb tényezőjévé vált.

A háború kézműipari korszakának majd három évszázados története során az erődítés elmélete és gyakorlata azokra a tételekre épült, amelyeket a német, a holland és a francia erődítési iskolák mesterei még a XVII. században alakítottak ki, az olasz erődítési iskola tapasztalataira alapozva.

A Nyugat-Európában kialakuló erődítési iskolák mindegyike tudományos irányzatot képviselt, és munkájuk során összegezve az erődítés nemzeti tapasztalatait, kialakították az erődítéstan sajátos elméleti alapjait. Az átmenetet képviselő olasz erődítési iskola fogyatékosságaira elsőként Daniel Speckle, a német erődítési iskola kiemelkedő alakja mutatott rá. A fogyatékosságot az aránytalan méretekben és rendszerük kedvezőtlen vonalvezetésében vélte felfedezni. Abból indult ki, hogy az erődítmény annál erősebb minél több oldala van, mert a falak (sáncok) törésének szögértékei alapvetően határozzák meg a kölcsönös oldalazó tűztámogatás mértékét. A védelem főerejét képviselő sokszögű bástyák és kőfalak derékszögű, vagy tompaszögű vonalvezetését tartotta ideálisnak.[8] Módszere átmenetet képviselt a klasszikus olasz és a maga korában legkorszerűbb francia erődítési iskola között.

A németalföldi függetlenségi háború (1567-1609) idején alakult ki a holland erődítési iskola. Ekkor az alacsony, földből épített sáncokat 20-30 méter széles és sekély vizes árkok mögött helyezték el. Ezek fedezésére több külső, kiegészítő építményt alkalmaztak.

Az európai erődítési iskolák közül a francia iskola bizonyult a legnépszerűbbnek. A francia erődítési iskola megalkotójának Sébastien Vauban (1633-1707) marsallt tekinthetjük.[9] Erődítési rendszerének kialakítása során Vauban a tüzérség és a kézi lőfegyverek hatásának legoptimálisabb kihasználására, az ellenállási vonalak mélységben történő lépcsőzésére, továbbá az élőerőnek és a védelmi főépítménynek, az ostromlók tűzhatásával szembeni maximális megóvására törekedett.

Vauban ostromművészetének lényege az volt, hogy a földművek védelmi erejét alkalmazta a támadásra, s inkább verejtéket, semmint vért áldozott.[10] Az általa épített erődök szintén az emberi erőforrások megőrzésének vágyát tükrözték, tudniillik, a tüzérség szerepét domborították ki. Három rendszert dolgozott ki, kezdve a bástyás alaprajzú erődítményen át, egészen a német határon felépített tömör bástyás Neuf-Brisach erődítményéig, amelynek háromszögű kiugró sáncaiban fedett belső erődítések voltak, kazamatás hosszanti falai (kortinái) pedig befelé lejtettek, s így egészen az utolsó pillanatig védve voltak az ellenséges ágyútűzzel szemben.

Jelentős előrelépést a XVIII. század közepén a francia erődítési iskola hozott mert kifejlesztette a különálló erődítmények rendszerét. Ennek lényege, hogy a fontosabb helységeket körül vették kiemelkedő magaslatokra épített kiserődök egyes vagy kettős láncával. Ez volt a háború manufakturális korszakának legfejlettebb erődítési rendszere. Alkalmazásával még a háború gépi korszakának erődítési rendszerénél is találkozunk.

Az övvár rendszer.

Európában a XVII. és a XVIII. században az erődítések területén Vauban ún. első rendszere volt az uralkodó. A rendszer építményei jól idomultak a helységek középkorból visszamaradt tartós védelmi építményeihez, azonban hatáskörük csak szűk területre terjedt ki, így nem feleltek meg a tömeghadseregek alkalmazási lehetőségeinek. Egyre jobban jelentkezett az olyan erődítési rendszer kialakításának igénye, amelynek hatóköre nagy területre terjed ki és a településtől távol kibontakozó összecsapások kimenetelét is, befolyásolhatja.[11] Ezeknek az igényeknek az egyre gyorsabban fejlődő ún. "övvár rendszer" felelt meg.

Az övvár lényege abban állt, hogy a sokszögű erődítési rendszerrel védett helység körül tűzerős gócokat, az överődök hálózatát alakították ki. Ezzel a rendszerrel jelentősen megnövelték a védett terület nagyságát, és kedvező feltételeket teremtett az erődben elhelyezett tábori csapatok számára ellentámadások végrehajtására. Fontos előnye volt még az is, hogy a támadó tüzérség nem érhette el a védendő objektumot, mert a védelmi vonal előrehelyezése ebben meggátolta.

Az övvárak rendszere csak fokozatosan alakult ki. A XIX. század elején a helység belső erődítése és az överődök vonala közötti terület még üres volt, mert az ellenséges tüzérség erre a területre még nem tudott hatni. A tüzérség hatótávolságának növekedésével ezt a területet is erődítési elemek sokaságával telepítették be. Kezdetben az överőd egy előretolt ároksánc volt. Magvát az erős kőépület (laktanya) adta, amelyet elölről és oldalról földsánc védett. A földsánc félkörívben vette körül a laktanyát. A földsánc hátsó lejtőjébe építették be az ágyúállásokat és az elhelyezésükre szolgáló fedezékeket. A gyalogság az ágyúállások között helyezkedett el, a földsánc előtt széles árkokat ástak, amelyeket a kővel borított árokfalba épített oldalazó műből tűzfegyverekkel biztosítottak. Kezdetben az ágyúk tüzelő állásai nem voltak fedettek, ezért az ellenséges tüzérség könnyen meg tudta azokat semmisíteni.

A XIX. század végén, a XX. század elején az överődök szerkezeti felépítése jelentős változáson ment keresztül. A korábbi laktanyák vasbetonból készültek és itt helyezték el azokat a tűzfegyvereket, amelyekkel az överődök közötti tűzösszeköttetést biztosították. A vasbeton építmények előtt az arcvonalra közvetlenül ható lövegeket forgatható páncélkupolákba helyezték. A páncélkupolák közötti hézagokban a gyalogság lövészárkai húzódtak. A lövészárkok töréseiben géppuska tüzelőállásokat, az ellenfalakba pedig oldalazó műveket építettek.

A XIX. század végére, a XX. század elejére a katonai elméletekben jelentős változások történtek, amelyek az állandó erődítéseknek nem igen kedveztek. Az ipari forradalommal együtt járó hadügyi forradalom a hadviselésben jelentős változásokat hozott. A milliós tömeghadseregekkel rendelkező nagyhatalmak Napóleon gyakorlata és Clausewitz elmélete alapján, döntő csatával megvívott, gyorslefolyású háborúra készültek.[12] Az övvárak nem minden esetben segítették a támadó hadseregek tevékenységét. Ezért az övváraknak is új szerepet szántak. Az övvárak védettsége passzív, helyőrségeinek kirohanása pedig aktív tényezőként szerepelt az új hadászati koncepciókban. Az összefüggő övvár rendszerek legfőbb hibájának azt tartották, hogy nem szolgálták a fegyveres erők aktív hadműveleteit.

Erődítés a háború gépi korszakában.

A hadviselés anyagi-technikai bázisának kiszélesedésének, a hatalmas méretű fegyvergyártásnak, a modern tömeghadseregek megjelenésének, valamint a szállítás és a híradás új lehetőségeinek a hadművészet elveire és módszereire gyakorolt hatása megnyitotta a háborúk új gépi korszakát. A fegyverzet, a haditechnika - közöttük a tüzérség - fejlődése, az új harceszközök és a nagy rombolóerejű lövedékek megjelenése, közvetlenül éreztették hatásukat az erődítési rendszerek fejlődésére.

A háború gépi korszakának jellegzetes vonásai az első világháború alatt mutatkoztak meg először. Az erődítés elmélete és gyakorlata terén a fejlődés azonban nem volt ilyen gyors. Már a háború előtt általános volt az a nézet, hogy a nagy mozgékonyságú, nagy tűzerővel rendelkező tábori hadseregek támadásának a hézagos, csak irányokat lezáró övvár rendszerek nem képesek tartósan ellenállni. Ennek ellenére, a háború kezdetére és a háború alatt is - a korlátozott gazdasági lehetőségek és az idő szűkössége miatt - az állandó erődítés legelterjedtebb formája az övvár rendszer maradt. Úgy gondolták, hogy a határon elhelyezkedő övvár rendszer képes lesz a támadó ellenséget időlegesen feltartóztatni, amíg a saját csapatok mozgósítása és felvonulása befejeződik.

A másik kiküszöbölendő probléma a megnövekedett tűzhatás ellensúlyozása volt. A tüzérség lőtávolságának és rombolóerejének növekedése lehetővé tette a védendő hely pusztítását. Úgy gondolták, hogy ezt ellensúlyozni lehet a terep fontos pontjain berendezett korszerűsített överődökkel. Ebből kiindulva az európai nagyhatalmak a XIX. század második felétől a háborúra való felkészülés során a hadászati fontosságú irányokba eső határkörzetekben és az ország mélységében nagyarányú övvár erődítési munkálatokat folytattak.[13]

A felújítás és korszerűsítés abból állt, hogy az överődöket nagyobb méretűre és vasbetonból építették. Jobban tagolták, és fegyverzetüket új korszerű fegyverekkel cserélték fel. A vármagtól 10-15 Km. sugarú körben elhelyezkedő överődöket tábori erődítési elemekkel kötötték össze. Fontosabb pontjaihoz az överődből földalatti folyosókat építettek. Az erődítési munkálatok nagyságára jellemző, hogy Franciaország az első világháború előtti évben 17 nagy övvárral, 56 megerősített hellyel, záróval, 5megerődített hadikikötővel és 23 tengerparti erődítéssel rendelkezett.

A háború során azonban bebizonyosodott, hogy a korszerűsített övvárakra alapozott védelem nem felelt meg a modern eszközökkel vívott gépi háború követelményeinek. Ezen nem változtatott az a tény sem, hogy már 1914-ben állásháború alakult ki. Az állásháború kialakulása a haditechnika és a harceljárás között keletkezett ellentmondásnak volt köszönhető, és nem a nagy költséggel kiépült övvár rendszereknek. A hadműveletek irányába eső övvárakat rendszerint megkerülték. Amikor az övvárak a tábori csapatoktól elszigetelődtek, szinte ellenállás nélkül elestek. Amennyiben a támadó a megerődített hely elfoglalására törekedett, céljának elérését megkönnyítette, hogy az öve erődök a tömegesen alkalmazott, nagyhatóerejű nehézlövegek tüzének és a tömegrohamoknak - Verdun és Prsemysl példájától eltekintve - nem tudtak ellenállni.

Egy-egy överőd kikapcsolása az egyébként is meglehetősen nagy térközök kiszélesedéséhez, így az erődövek gyors leküzdéséhez vezetett. Az erődövek korszerűsített változatai sem állták ki a próbát, mert vasbeton födémjeiket a 21 -24 cm-es lövegek hatásához méretezték, ezzel szemben a háború során, az erődök leküzdéshez 30,5 cm-es és 42 cm-es lövegeket alkalmaztak.

Tábori erődítés az első világháborúban.

A háború első hónapjaiban elszenvedett óriási veszteségek a feleket arra kényszerítették, hogy a meg növekedett tűzhatással szemben (géppuskák és a tüzérség) a gyalogság beásásával keressenek menedéket. Így alakult ki kezdetben a támpontszerű, sűrűn megszállt egyetlen gyalogsági vonal, amely előtt gyenge, hevenyészett akadályokat telepítettek. Ezt a gyenge vonalat az ellenség könnyedén át tudta törni. Ennek kiküszöbölésére irányuló törekvés a tábori erődítés mind nagyobb mérvű fejlesztését eredményezte. Így a védelem mind mélységben mind szélességben kiépített építményeknek, a korszerű tűzeszközök tüzével és a műszaki akadályokkal egybehangolt rendszerére támaszkodva egyre nagyobb jelentőségre tett szert. Ez a későbbiek során a hatalmas kiterjedésű arcvonalak megmerevedéséhez, egyben a kilátástalan, nagy veszteséggel járó állásháború kialakulásához vezetett. Az állásháború alapvetően két irányban hozott új kezdeményezéseket. Elsősorban a védelem szilárdságának, ellenálló képességének fokozására törekedtek, másrészt a védelem áttörésének új módszereit keresték. Ebből a küzdelemből a védelem került ki győztesen, művészi fokra emelve a tábori erődítés elveit és gyakorlatát.

Az 1914. Év támadó harcai rámutattak a háború előtti harcászati elvek tarthatatlanságára. A tűz meg növekedett szerepe, a géppuska széleskörű alkalmazása lehetetlenné tette a gyalogság sűrű, láncalakzatban való támadását. A láncokban, rajvonalakban rohamozó katonák fél- vagy egy lépés távolságra voltak egymástól Ezzel magyarázható, hogy a kezdeti veszteségek elérték a létszám 40-50 %-át. A védelem 1914 végén már 2-3 összefüggő lövészárokból álló védőövből állt. Az árkok közötti távolság 100-150 m volt. A védőövben a hadosztály védett 10 Km-ig terjedő szélességben 3-4 Km mélységben. Az erők, eszközök zömét a peremvonalban helyezték el.

1915/16-ban a védelem mélysége 15-20 Km-re növekedett, a tüzérségi tűz hatásának következtében. A hadtest tartalékokat igyekeztek az ellenséges hadosztály tüzérség hatótávolságán kívül elhelyezni. A védelemben fokozatosan két védőövet építettek ki. A 10 Km mélységig terjedő első védőöv 2-3 állásból állt. A helyzettől függően az első és a második állást a hadosztály erői, a második és harmadik állást a hadtesttartalékok szállták meg. A második védőövben a hadsereg tartalékok helyezkedtek el. A hadosztály védősávjának szélessége az erőknek a mélységben való lépcsőzése következtében 7-8 km-re csökkent.

A védelem fokozásának érdekében 1917-ben fedező zónát (biztosítási övet) hoztak létre 3-4 km mélységben. A támpontrendszerűen építették ki olyan módon, hogy az ellenséget a géppuskák és a tüzérség tűzhatáskörébe tereljék. A fedező zónát az első lépcső ezredek előrevetett zászlóaljai szállták meg. A fedező zóna mögött építették ki a harci zónát, melyet a hadtest védett. Az erők és eszközök zömét itt helyezték el. Mélysége 6-10 km volt, három állással, melyek egymástól 2-3 km távolságra voltak. A harci zóna mögött építették ki a 10-12 km mélységű hátsó zónát, ahol a hadseregtartalékok helyezkedtek el. A védelem teljes mélysége elérte 25-30 km-t. Az addigi passzív védelmet felváltotta az aktivitásra törekvés, amely a tartalékok sorozatos ellenlökésében nyilvánult meg. A védelem 1918-ban alapvetően nem változott, csak az erők elhelyezése vált egyre inkább támpont rendszerűvé.

Az első világháború az erődítés egészének fejlődését hozta. A háborút követő értékelések nyomán, - a két világháború között - az erődítés elmélete és gyakorlata egyre közelebb került a háború gépi korszakának magasabb követelményeihez.

Államerődítések a két világháború között Európában

A két világháború között az erődítéssel foglalkozó szakemberek úgy gondolták, hogy csak olyan tartós erődítési rendszerek lesznek hatásosak, amelyek a hadászati elgondolással összhangban nagy területen zárják le a járható irányokat, biztosan hárítják el az ellenséges haderő csapását, és kedvező feltételeket teremtenek az erődvonal mögött felvonuló saját csapatok támadásba való átmenetéhez. Ezekből az alapvető követelményekből kiindulva a tartós erődítési rendszerek nagyobb részét az adott ország határainak közelében, szélességben és mélységben összefüggően a harmincas évek során építették meg. Szárnyaik természeti akadályokra (hegyvonulatokra, tengerpartra), vagy semleges országok határaira támaszkodtak.

Megállapítható tehát, hogy a határ menti területek mélységében kiépített erődrendszerek képezték az államerődítés gerincét. Ezeket a technika hatékonyabb eszközeinek felhasználásával, hatalmas anyagi áldozatok árán hozták létre. Nem zárták ki az államerődítés rendszeréből a már meglévő, illetve az első világháborúból visszamaradt övvárakat sem.

Az államerődítés rendszeréhez tartozott az ország mélységében lévő fontosabb területek (útcsomópontok, átkelőhelyek stb.) védelemre való előkészítése is. Ezeket a kedvező terepszakaszokon tábori erődítési elemekkel megerődített védőállások és védőövek formájában hozták létre, azonban kivitelezésükre csak a háború folyamán került sor.

A korabeli szakirodalomban találkozhatunk más - az államerődítéshez sorolt - rendszerekkel is. Ilyenek a megerődített zónák, hídfők, vonal- és területerődítések, hegyi terepen létrehozandó záróművek stb.[14] Ezek a fogalmak olyan tábori illetve tartós erődítési munkálatokra vonatkoznak, amelyeket rendszerint még békében végeztek el.

A tartós erődítési építmények, közöttük elsősorban az erődelemek létrehozásánál páncélt, vasbetont, követ, esetleg téglát alkalmaztak, mindenkor arra törekedve, hogy az erőd személyzetét és fegyverzetét a leghatásosabb tűzfegyverek és repülőbombák hatásától megóvják. Ezért ezeket a tartós védelmi építményeket minden esetben a földbe süllyesztették. Az erődelemek előterében, a támadó mozgásának megnehezítése és a védő tűzhatásának fokozása érdekében kihasználták a természetes akadályokat, bevágásokat, vízmosásokat, mocsarakat stb. Mindezeken kívül nehezen leküzdhető műszaki zárakat telepítettek.

A határ menti területek erődítésénél két irányzat érvényesült. Amennyiben az államerődítés az ellenség betörése ellen készül, akkor védőleges jellegűnek tekintették. Ha a saját erők felvonulását és támadását biztosítja és támogatja, akkor támadólagos az erődítés. A vegyes államerődítés egyszerre mindkét követelménynek megfelel. A második világháborúban résztvevő országok jelentős része rendelkezett többé-kevésbé összefüggő állandó erődítési rendszerekkel, amelyek a háború során kisebb-nagyobbszerephez jutottak.

Franciaország 1927-ben kezdte meg a mintegy 350km hosszúságú Maginot-vonal kiépítését. Az erődrendszert úgy telepítették, hogy az új politikai határok teljes hosszában védhetőek legyenek, minél kisebb területfeladással járjon, valamint a határterületeken fekvő fontos ipar- és bányavidéket közvetlenül védje.

A Maginot-vonal alapvető részei a Felső-Rajna menti és az Elzászi-övezet. A Felső-Rajna menti 2-3 kiserőd sorból álló övezet mélysége 2-10 km volt. Az Elzászi-övezet képezte a Maginot-vonal legerősebb részét. Az erődrendszer mélysége itt 200km hosszan elérte a 20-25 km mélységet is. Ebben az övezetben 25 nagy (tüzérségi), 27 közepes (gyalogsági) erődművet, 132 kazamatát és több száz önálló erődművet építettek. Egy-egy fő erődművet, amely az erődcsoport területének uralgó pontjára került, néhol 100m-re a földbe süllyesztettek.[15] A Maginot-vonal mögötti terepen, 50-80km mélységben voltak a tartalékok elhelyezését szolgáló építmények, az előszített tüzérségi tüzelőállások, valamint a tartalékok manővereit biztosító közlekedési vonalak. A Maginot-vonalat egészítette ki a francia-belga határon 1936 után kiépített Daladier-vonal, ami mintegy 450 km szélességben, 1-2 km mélységben kiépített tábori jellegű erődítés volt. A francia államerődítés második védelmi vonala a Maginot-vonal mögött 80-160 km mélységben húzódó megerődített várak és városok láncolatából állt, amelyeket még az első világháború előtt elkészült övvár rendszer kiegészítésével hoztak létre.

A belgák a franciákéhoz hasonló elképzelések és építési szisztéma szerint hozták létre az államerődítésüket, az Albert-vonalat. A rendszer négy egymás mögött elhelyezkedő részre tagolódott, magába foglalva a határ menti erődsávot, az Albert csatorna megerődített vonalát, az ún. Dyle-vonalat valamint a mélységben előkészített állásokat. Az erődrendszer legerősebb része a Dyle-vonal Lüttich felé nyúló délkeleti szakasza volt, azon belül a kulcspontot az Eben-Emal erődcsoport jelentette. Az erődcsoport 50-60 hektárnyi területen 30-35 korszerű erődelemet, nagyrészt géppuskával, páncéltörő löveggel és tábori lövegekkel felszerelt páncélkupolát foglalt magába.

A németek 1953-1939 között építették ki nyugati határaik mentén az ún. Siegfried-vonalat. Ez a francia-belga erődítési irányzattól alapvetően eltérő erődítési rendszer volt. Az összefüggő és nagymélységű, arányosan elhelyezett erődelemekkel megerődített állásoknak egyrészt a széles körű támadó manőverezés, másrészt az aktív védelmi hadműveletek lehetőségét kellett biztosítaniuk. A Siegfried-vonal több mint 550 km hosszúságban zárta le a Németország és Hollandia-Belgium, valamint Franciaország között húzódó határt. Szélességben Északi- Középső- és Déli szakaszra, mélységben 2-3 megerődített védőövre tagolódott. A legerősebb a középső szakasz volt, ahol mélysége néhol a 40 km-t is elérte. Tartós erődítési építményei a 100-150 cm falvastagságú, nehéz géppuskával, páncéltörő és tábori tüzérségi lövegekkel felszerelt könnyű és közepes vasbeton erődök voltak. Az erődök közötti hézagokban nyílt géppuska és tüzérségi tüzelőállásokat rendeztek be. Az erődrendszerbe 20 ezer tartós építményt építettek be. Sűrűségük a fontosabb területeken négyzetkilométerenként meghaladta a 60 darabot.

A németek a háború során még több erődrendszert is építettek, illetve állítottak helyre. Így 1942-ben kezdték meg az ún. Atlanti-fal kiépítését, amely a francia tengerpart megvédésére volt hivatott. A tervből azonban csak néhány kikötő és néhány fontosabb partszakasz megerődítése valósult meg. Erődítéseikhez sorolható még a Kelet-Poroszországi (Kőnigsberg) erődrendszer, valamint az ún. folyamközi és a balti erődítések.

A Szovjetunió 1929-ben kezdte meg a nyugati államhatára mentén az ún. Sztálin-vonal építését. Gerincét 1-2 km mélységben, széttagoltan telepített géppuskás kiserődök és vasbeton tüzérségi tüzelőállások műszaki zárakkal összehangolt rendszere képezte. A megerődített körletek löveganyagát 1938-ban korszerűsítették, de 1939-ben Lengyelország felosztását követően az államhatár nyugatabbra került, így az erődrendszer elveszítette jelentőségét. Fegyverzetét leszerelték, és az új határon kiépíteni tervezett erődítésekbe kerültek. A háború során a Szovjetunió mélyebben fekvő területein kiépített erődítési rendszerek közül Szevasztopol körüli erődrendszernek volt kiemelkedő szerepe.[16]

A finnek megerődített védőövüket, az ún. Mannerheim-vonalat 1929-től kezdve építették a Karél földszoroson. A munkálatok - angol, francia és német szakértők közreműködésével - 1939-ben fejeződtek be. A természetes terepakadályok kedvező feltételeket nyújtottak a viborgi irány lezárására. Az erődítési rendszer szélességben két, nagyjából azonos felépítésű megerődített körzetet, mélységben 40-80 km kiterjedésben három megerődített védőövet foglalt magában. Összesen mintegy 200 vasbeton és 980 föld-faerődöt foglalt magába. Az 1939/40 telén megvívott ún. téli háborúban sikeresen szerepelt, azonban a békekötéskor a Szovjetunió birtokába jutott.

Görögország északi határa mentén épült Metaxas-vonal a kiserődök nem összefüggő, gyenge ellenálló képességű láncolatából állt. A vonal kiépítésekor hozzáértően használták ki az erdős-hegyes terep, nyújtotta lehetőségeket, technikai hiányosságai miatt a síkvidéki része a német és olasz csapatok támadásának nem tudott ellenállni.

Csehszlovákia határ menti erődrendszere és Románia által a magyar határon kiépített Károly-vonala síkvidéki, 1-2 km mélységű, kiserődök láncolatából állt, azonban a bécsi döntések (1938, 1940) után mindkettő a magyar királyi honvédség birtokába került, így a második világháború folyamán szerepet nem játszottak.

Olaszország határainak francia, osztrák és jugoszláv szakaszán a hegyes terep sajátosságaihoz jól idomuló erődrendszert épített ki.

Jugoszlávia a harmincas évek elején folytatott erődítési munkálatokat magyar, és olasz határán, de az erődök a második világháború folyamán nem jutottak szerephez.

A magyar országerődítés

Magyarország 1940-ben kezdett hozzá a hegyvidékhez jól illeszkedő, Árpád-vonal kiépítéséhez. A magyar katonai vezetés a háború addigi tapasztalataiból levont következtetések alapján olyan erődvonal kiépítését határozta el, amelyik nem hasonlított az addig kiépített egyetlen erődhöz sem. A Kárpátok nyújtotta lehetőségeket maximálisan kihasználva, olyan védelmi rendszert dolgoztak ki, amelyik csak a járható irányok lezárására hivatott. A határon, azaz a hágókon védőműveket általában nem építettek. Az ország belsejébe futó folyó és patakvölgyek, szorosok védelmére koncentráltak, hiszen az ezer méternél magasabb hegyek nagyobb csapatok támadására alkalmatlan. Gépjárművek, harckocsik, ló vontatta szállítójárművek számára csak az említett irányok járhatók.

Ezeket a völgyeket a határtól az ország belseje felé eső részen egy-egy völgyzárral látták el azzal a feladattal, hogy akadályozzák meg a gépjárművek mozgását az ország belseje felé. Ezzel a völgyzárakat megkerülő ellenséges gyalogság utánpótlás, harckocsi és tüzérségi támogatás nélkül maradt, ezért kénytelen volt a völgyzár közelében maradni. Az utánpótlás nélkül továbbtámadó ellenséget kiserejű ellentámadásokkal is biztonságosan vissza lehet szorítani a határon túlra. A körkörösen védhető völgyzár rendszerint 15-20 bunkerből, több harckocsi akasztó gúlasorból, harckocsi árkokból, drótakadályokból, gyalogság elleni elektromos zárból és aknamezőkből állt. A bunkerek szándékosan nem rendelkeztek lőréssel, mindössze a személyi állomány és a fegyverzet épségének megóvására szolgált. A bunkerek nem rendelkeztek szellőzőnyílással sem, ami arra utalt, hogy nem terveztek hosszabb idejű bent tartózkodást. Ezeket a bunkereket 60-100 cm vastag vasbeton födémmel építették. A bunkerekhez csatlakoztak a futóárkok, amelyek a nyílt tüzelőállásokhoz vezettek. Minden fontosabb fegyvernek több váltóállást is kiépítettek. Ezek a tüzelőállások általában a hegyoldalakon, magaslatokon épültek, így emeletes tűzrendszert képeztek.. A védőállások egymást tűztámogatásban tudták részesíteni. A völgyzárak közelében a gépkocsival, harckocsival járható utakat, patakvölgyeket is elaknásították, és lebetonozott harckocsiakasztó-prizmákkal tették járhatatlanná. A völgyzárakban csak ritkán és elkerülhetetlen esetekben építettek lőréssel is rendelkező bunkert. A bunkerek ajtajai, lőrései rendszerint a leszerelt román és cseh erődvonalból származtak.

A völgyzár védelmét egy-egy erődszázad látta el, ami nem sokban különbözött egy gyalogszázadtól (250—260 fő). Természetesen több sorozatlövő fegyverrel, aknavetővel, gránátvetővel és páncéltörő fegyverekkel is rendelkezett. Az erődszázad mögött 4-6 km-re volt kiépítve annak a határvadász zászlóaljnak a védőkörlete, amelyikhez az erődszázad is tartozott. Itt már nem építettek annyi bunkert. A vezetési pontokon kívül a segélyhelyek készültek föld alá süllyesztett vasbetonbunkerek mintájára. A völgyzárak közötti hegygerinceken határvadász portyázó századok tartották az összeköttetést. Háború esetén, a gerinceken gyalogos csapatok által kiépített és védett tábori erődítések húzódtak. A völgyzárak mögött védő határvadász zászlóaljak nem jelentették az erődrendszer hátsó határát, mert ezek mögött (az elvek szerint) hegyi-vagy gyalogos csapatok álltak szükség szerint készenlétben, hogy a betört, ám munició nélkül maradt ellenséget visszaverjék.

Az elképzelések szerint ugyanis a völgyzárban védekező erődszázad az ellenség tüzérségi tűzelőkészítése idején a bunkerban tartózkodik, a tűz a nyílt tüzelőállásokban nem tud kárt tenni. Az ellenséges gyalogság támadásakor a nyílt tüzelőállásokból vívják a harcot, amelyet a mögöttük védő határvadász zászlóalj hegyi ágyús ütege is támogat. Mivel a völgyzár minden irányból megkerülhető az ellenséges gyalogság folytatja a támadást tovább a völgyben a határvadász zászlóalj támpontja felé, azonban csak annyi lőszerrel, amennyi éppen nála van. Ez a feltétele annak, hogy a zászlóalj mögött támadó csoportosításban lévő hegyi-vagy gyalogos egységek ellentámadása visszavegye a völgyzárat.

Az Árpád-vonal nem az 1944. évi nagy szovjet támadás felfogására készült, hanem az országerődítés része volt, az ezeréves határokon belül. Csak a Vörös Hadsereg közeledtével építettek ki e Kárpátok előhegyeiben még két állást, hogy az ellenség ne tudjon menetből rázárkózni a főellenállás vonalára. A 4. Ukrán Front 1944. augusztusa és októbere között három nagy hadműveletben kísérletezett a védelem áttörésével, sikertelenül. Támadása csak a 2. Ukrán Front debreceni ütközete után nyert tért, miután a magyar 1. hadsereg a bekerítés elkerülésére megkezdte a visszavonulást.

A vezetés, a tűzrendszer és a mozgás összhangja

Ember által alkotott leküzdhetetlen akadály nincs és nem is volt. Hiába emelkedtek a kezdetben csak szerény gátak magas várfalakká, hiába süllyedtek aztán földbe mélyített várárkokká. Hiába fúrtak a leghatásosabb támadó fegyvereknek is ellenálló hatalmas barlangokat. Hiába folyt szét az erődítés kiterjedt műszaki zárrendszerekké, hiába légiesedett el tűzfallá, végül mindig és mindenütt a támadó kerekedett felül.

Az erődítés kimondottan védelmi rendszabály, lényege a helyhez kötöttség. Alapjában véve nem egyéb, mint a terep gondos kihasználása, műszaki berendezése a várható harc sikere érdekében. Akik többet várnak az erődítéstől, azok hibájába esnek, akik a Maginot-vonalat, és annak leszármazottjait, a belga-holland erődrendszert, cseh és szerb erődítéseket, valamint a Károly-vonalat, a sokáig hatékonynak bizonyult, de aztán mégis meglepő gyorsasággal széttépett Metaxas-vonalat, vagy a gigászi méretű Sztálin-vonalat bevehetetlennek tartották. Bevehetetlen vár nincs, soha nem is létezett, de igenis lehetséges a jól megválasztott terep olyan műszaki berendezése, amely a megszálló élőerők küzdőképességét szinte határtalan mértékben fokozhatja. Ezt bizonyította a mi Árpád-vonalunk.

Hadászati vonatkozásban az erődítés végcélja ma is az, hogy bizonyos, a várható hadműveletek szempontjából fontosnak vélt területeket, kevés számú élő erővel biztosan megtarthassunk. A kevés számú élő erő kikötése szükséges és lehetséges. Szükséges azért, hogy több maradjon a voltaképpeni döntő hadműveletekhez. Lehetséges pedig azért, mert a kis létszám anyagi erejét hatásos műszaki eszközökkel pótolni tudjuk.

Az Árpád-vonal titka végül is az volt, hogy a megerődített területen katonáink mindig nagy helyi erőfölényt tudtak létrehozni, míg a támadó meglehetősen hátrányos helyzetben volt. A védők a harc három alapvető feltételét, a vezetést, a tűzrendszert és a mozgást összhangba tudták hozni; a támadónak mindez nem állt a rendelkezésére, hosszadalmas és veszteségteljes támadások sorozatában szerezhetett csak tapasztalatot a védelem működési mechanizmusáról. Ez a tapasztalata pedig azt bizonyította, hogy az Árpád-vonal modernebb volt a második világháború hatalmas erődrendszereinél..



[1]

 
Naptár
2017. Augusztus
HKSCPSV
31
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
01
02
03
<<   >>
 
Számláló
Indulás: 2005-12-26
 
A MAG TV FELVÉTELEI
 
The Árpád- Line
 
English version
 
De Arpad Lijn
 
Nederlandse
 
Publikationen
 
Studiums
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Linkajánló

www.bunkermuzeum.hu

www.klkf.gportal.hu

www.bazsalicska.gportal.hu

www.varak.hu

 

Ne maradj le semmirõl, értesülj elsõ kézbõl a Selena Gomezzel kapcsolatos hírekrõl! Hat éve várja a látogatókat az oldal    *****    Református exmisszus-gyakornok, jégkorong, izomautók, rap zene. Igen, ez mind én vagyok! Hogyan? Nézz be és megtudod! :)    *****    Szeretsz írni? Lenne egy jó témád, amit megosztanál másokkal? Akkor kattints, és nyerj egy vendégposztot nálam! :)    *****    Kedveled Ian Somerhaldert? Odáig vagy a szépséges színésznõért, Nina Dobrevért? Kattints! Nem csak TVD rajongóknak!    *****    Szeretsz filmet nézni? Akkor itt a helyed! Nézz filmet facebook messengeren. Klikk ide!!!!    *****    MAYFLOWER / egy májusban született lány blogja / MAYFLOWER / egy májusban született lány blogja / MAYFLOWER    *****    DESIGN KÉSZÍTÕT KERESEK! 100 KREDIT ÉS MEGJELENÉS JÁR ÉRTE! DESIGN KÉSZÍTÕT KERESEK! 100 KREDIT ÉS MEGJELENÉS JÁR ÉRTE!    *****    ***Egy blog. Egy lány. Egy élet.*** Ðzsí blogol. *G-PORTÁL KÖZÖSSÉGMENTÉS ugyanitt. Ha hiányzik a régi közösség.*BLOG***    *****    Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok    *****    Nézz filmet facebook messengeren!!!! Klikk! Klikk!    *****    ONMYMIND \\ EGY ÁTLAGOS SRÁC BLOGOL MINDENRÕL AMI ESZÉBEJUT \\ ZENE, CIKKEK, KRITIKA? KATTINTS ÉS OLVASS MOST KEDVEDRE    *****    **********Rengeteg AKCIÓ! Vegyszermentes kozmetikmok és bio mosó és tisztítószerek, munkalehetõséggel! ***********    *****    OKTATÁS INGYENESEN az ASZTRO-suliban, Asztrológiai tanácsadás BECSÜLET KASSZÁS alapon! Fordulj hozzám bizalommal!    *****    Bûbájos boszorkák - Charmed - Hírek a folytatásról - Érdekességek - Cikkek - Interjúk - Bûbájos boszorkák - Charmed -    *****    LORDE * ISMERD MEG TE IS A ROYALS ÉNEKESNÕJÉT * LORDE * ISMERD MEG TE IS * LORDE * ISMERD MEG TE IS A ROYALS ÉNEKESNÕJÉT    *****    Re-Startoltunk! Egy SZEREPJÁTÉK, amelybe bármikor becsatlakozhatsz! Légy te is Hõs! Hõsregék RPG    *****    Nem értesz a CSS kódokhoz/nem tudod egyedül fenntartani oldalad/szeretnél egy társszerkesztõt? Írj nekem! - sakura-ec.gp    *****    ISMERD MEG A GYÖNYÖRÛ OSCAR-DÍJAS SZÍNÉSZNÕT, ALICIA VIKANDERT, AKI A 2018-AS TOMB RAIDER LARA COFTJÁT FOGJA ALAKÍTANI!    *****    "Céljuk fellelni az Egyesülés Pengéjének darabjait, és újra felemelni a Lidérckirályt."    *****    "Revealing the truth is like setting a match on fire. It can bring light or set your world on fire." | PROJECT D.C.