AZ OSZTRÁK-MAGYAR MONARCHIA

A kiegyezés folyamatát Deák Ferencnek, az 1865. húsvétján a Pesti Hírlapban megjelent cikke indította el, amelyben a magyar uralkodó osztály kiegyezési szándékát közölte a bécsi körökkel: “Arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztonsága teljes egészében eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fenntartassanak...készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatóságának biztonságával összhangba hozni “. Ez az elvi álláspont az osztrák uralkodó körök számára is tárgyalási alapot jelentett.

Az 1866-os háborús események felgyorsították a kiegyezés folyamatát. Az év végére lényegében készen volt a törvénytervezet szövege. 1867 február 20-án az uralkodó gróf Andrássy Gyulát kinevezte miniszterelnöknek még a 48-as törvények alapján és megalakult az új magyar kormány is. 1867 tavaszán került sor a törvénytervezet országgyűlési vitájára. A magyar parlament 1867. május 2-án elfogadta a közös ügyi javaslatot, mely kiegyezés néven vált közismertté (1867. évi XII. törvénycikk), június 8-án pedig Ferenc Józsefet pompázatos körülmények között Magyarország és társországai királyává koronázták. A koronázási ünnepségen Horvát-Szlavónország képviselői nem vettek részt, mert az osztrák-magyar uralkodó körök kizárták őket a kiegyezés folyamatából. A horvát-magyar kiegyezés (kiskiegyezés) 1868-ban jött létre.

A dualista állam

Az Osztrák-Magyar Monarchia egységét a közös uralkodó — Ausztria császára és magyar király — és az un. közös ügyek — hadügy, külügy és ezek fedezetét biztosító pénzügy — biztosították. A közös ügyek intézésére Bécsben minisztériumokat állítottak fel. Ugyanakkor Magyarország részt vállalt a fennálló államadósságok fizetésében és a közös ügyek részbeni pénzügyi finanszírozásából. 1867-ben ez 30% volt. Az állami költségvetésnek azt a részét, amely az uralkodóház költségeinek fedezetére volt megállapítva, az un. civillistát a Monarchia mindkét fele 50—50%-ban állta.

Az államügyeknek a közös ügyeken kívül eső területeit a kétkamarás magyar országgyűlés és a neki felelős kormány irányította. A kiegyezés Magyarországot önálló vám- és kereskedelmi politikára jogosította fel. Hasonlóképpen épült fel az osztrák törvényhozói és végrehajtó hatalom is.

Az Osztrák-Magyar Monarchia területe nagyjából megegyezett a földrajzi értelemben vett Közép-Európáéval, de egyes részei Délkelet- és Kelet-Európába is átnyúltak. Bosznia-Hercegovina annektálása (1908) után 676.615 km²-ével területileg Európa második legnagyobb állama volt Oroszország után. 1910-es adatok szerint a lakosság létszáma 51.390.223 fő volt, ami mintegy 14 millióval maradt el Németországétól, de messze megelőzte Nagy-Britanniát és Franciaországot. Az osztrák államterület 300.005 km² volt, Magyarország ettől területileg nagyobb — 325 411 km² —, a lakosság száma viszont kevesebb — 20.886.597 volt.

Az új államberendezkedés, a birodalom nyugati felében az osztrák, a keleti felében a magyar politikai hegemónia biztosítása a soknemzetiségű államban eleve magában hordozta az ellentmondásokat is. A más nemzetiségűek többsége elégedetlen volt a fennálló viszonyokkal. Az alkotmány erősen antidemokratikus szellemben szabta meg a választójogot. A magyar választási rendszer 1913-ig a különböző vagyoni és műveltségi megkötések miatt csak a lakosság 7%-ára terjedt ki.

A politikai viszonyok stabilizálódására azonban kedvezően hatott a gazdaság fejlődésére. Meggyorsult a belső tőke-felhalmozódás és a külföldi, főleg az osztrák tőke beáramlása, rövid időn belül 25-szörösére nőtt a befektetéseket finanszírozó hitelintézetek száma. Gazdasági életünk legszembetűnőbb változása az ország vasúthálózatának kiépítése volt. A századfordulóra az 1867-es 2000 km-es vasúti pálya 17 ezer kilométerre nőtt.

A szállítási lehetőségek bővülése a mezőgazdaságra is kedvezően hatott. Az Ausztriával fennálló vámunió biztosította a magyar mezőgazdasági termékek értékesítését. Megkezdődött a munkafolyamatok gépesítése, jelentősen nőtt a vetésterület és megkétszereződtek a terméseredmények. Teret hódítottak a kapásnövények, az állattenyésztésben pedig az istállózó állattartás vált általánossá.

A kiegyezést követő években alakult ki lényegében a magyar gyáripar, amely beruházásait a kormány adókedvezményekkel és állami támogatásokkal ösztönözte. A fejlődés élén a mezőgazdasághoz kötődő iparágak álltak. A századfordulóra Budapest Európa malomipari központja lett, de e mögött nem sokkal maradt el a cukorgyártás, a szeszfőzés és a konzervipar sem. A nehéziparban elsősorban az alapanyagok termelése, a bányászat és a kohászat fejlődött. Gyors volt a vegyipar és a villamosipar kibontakozása is.

A viszonylag gyors gazdasági fejlődés, a közművelődés és a közegészségügy területén bekövetkezett pozitív változások hatására gyors ütemben nőtt a lakosság száma is. Az 1867-es 15 millióról a századfordulóra 19 millióra, annak ellenére is, ha tudjuk, hogy 1,5 millió magyar lakos “kitántorgott” Amerikába. Fokozatosan nőtt az iparban és a közlekedésben dolgozók száma. 1890-ben számuk már meghaladta az egy milliót.