E-mail

szaboojj@gmail.com

 
Menü
 
PREZENTÁCIÓK
 
Tanulmányok
 
Erődítés történet
 
Kárpáterődítések
 
Az állandó erődítéssel kapcsolatos fogalmak
 

Az állandó erődítéssel kapcsolatos fogalmak

Akna

Az ellenség mozgásának akadályozására, pusztítására telepített robbanószerkezet. Az általában rejtetten elhelyezett aknák robbanóanyagot tartalmaznak, önműködően vagy irányítással robbannak. Az önműködő akna működésbe lépésekor bekövetkező robbanást maga a céltárgy idézi elő, amely lehet személy vagy technikai eszköz. Az irányított akna robbanását időzített (késleltető) szerkezet vagy az aknát megfigyelő katona végzi.

A megfigyelt akna elektromos gyújtásra működött. A háború kezdetén az or. és a szerb csapatok alkalmazták. Előnye volt, hogy rejtekhelyen tartózkodó katona hozta működésbe. Különösen visszavonulás során okozott jelentős veszteséget az arcvonal mögött előretörő támadó félnek. A háború elején ezen túl (a gyalogság ellen) taposó- és érintőaknákat telepítettek.

A harckocsik megjelenése az akna jelentőségét többszörösen megnövelte. Kezdetben harckocsik elleni aknaként a tábori tüzérség pillanatgyújtásra állított lövedékeit alkalmazták, amelyek közvetlenül a földfelszín alá helyezve, nyomásra léptek működésbe.

Aknamező

Az a terület, amelynek határain belül az aknákat telepítik, illetve ott hatásuk érvényesül. Az első világháború elején csak gyalogság elleni aknákat alkalmaztak aknamezőbenémet Általában a drótakadály elé 10-15 m-re kétsoros aknamezőt telepítettek, zömében taposó- és érintő-, ritkábban elektromos gyújtásra működő megfigyelt aknákkal. Előtérbe került az aknacsapdák alkalmazása is. A harckocsik tömeges megjelenése előtérbe helyezte a harckocsi elleni aknamezők létesítését is. Az ilyen aknamezőben az aknákat drótakadállyal kombinálták, az akadálykaró kidöntése robbantotta a lövedéket. A fő cél az aknamezők telepítésénél a háború előrehaladtával már nem az ellenség akadályozása, megállítása, hanem megsemmisítése lett. A háború végére a robbanó műszaki zárak telepítése egyre jobban elterjedt.

Aktív várvédelem

A XIX. század második felében kidolgozott és az első világháború során széleskörűen alkalmazott harcmód. Az övvárak védelme során az előretolt állásokban védő tábori csapatok gyakori ellentámadásokkal akadályozták a támadó fél ostromát. Ehhez nagyhatótávolságú lövegeket, mozgékony támogató tüzérséget és széttagoltan elhelyezett tábori csapatokat vetetek be, amelyek a támadó ellenség ellen az előre kiépített nyílt tüzelőállások, futóárkok felhasználásával, gyors és rejtett összevonás után meglepetésszerű ellentámadásokat hajtottak végre.

Antwerpeni erődrendszer

A belga erődrendszer legerősebb eleme. A világ harmadik legnagyobb övvárának külső gyűrűje meghaladta a 140 km-t. A legbelső védőöv Antwerpen régi fala volt. Attól 5, illetve 15 km-es körívben húzódott 2 közbülső védőöv, összesen 145 páncéltornyos, 8-9 m magas falú, 30-50 m vizesárokkal körülvett betonerőddel, közülük 63-ban 15 cm-es lövegekkel. A külső védőövet 20 km-re építették ki a város körül. Antwerpen ostromáig Namur és Liége ostromának tapasztalatai alapján sikerült teljes védelmi készültséget elérni. Az antwerpeni erődrendszert nem lehetett teljesen bekeríteni észak-északkelet felől a holland határ, dél-délkelet és észak-északkelet felől víz védte. Az elárasztott Schelde-torkolat, illetve a Scheldébe torkolló Rupel és Dendre, valamint a Rupelbe torkolló Nethe, Dyle és Senne felduzzasztott vize része volt a védelmi rendszernek. Belül sűrű út- és vasúthálózat biztosította a mozgást, a védett kikötőn át Nagy-Brittanniából akadálytalan volt az utánpótlás.

Álcázás (leplezés)

Az objektumok ellenség előli rejtése. Az első világháborúban a felderítés lehetőségeinek megnövekedése (célzóberendezések, optikai megfigyelőeszközök, fényképezés), valamint a légierő megjelenése (légi felderítő, légi fényképezés) szükségessé tette az álcázás ugrásszerű fejlesztését. Az álcázás a csapatokon kívül megjelent a hadtápobjektumoknál és az erődítéseknél is. Előírták a nagyobb munkák éjjel vagy ködös időben történő végzését, a terep természetes álcázási lehetőségeinek kihasználását, az álcázás folyamatos biztosítását a műszaki munkák idejénémet A betonépítményekre habarccsal mohát raktak fel. Az építmények bejáratait gallyakkal fedték. Az utakon a közlekedés rejtésére műlepleket alkalmaztak. Készítettek megtévesztő berendezéseket is, így lövegutánzatokat, útnyomokat stb. Az álcák telepítésére új, különleges műszaki alakulatokat (álcázó alosztályok)is létrehoztak.

Állás

Tág értelemben erődítési építmények összefüggő rendszere, szűk értelemben adott csapattest adott pillanatban elfoglalt helyzete a terepenémet Védelmi építmények halmazaként az első világháború idején magába foglalt tüzelőállásokat, árkokat, fedezékeket, óvóhelyeket, kiegészítő építményeket (segélyhely, távbeszélő fedezék, latrina), valamint az állás előtt és az egyes árkok között nem robbanó műszaki zárakat (általában drótakadályokat).

A háború első hónapjai után kiemelt figyelmet szenteltek az állások kijelölésének. Fontos szempont volt a vízellátási lehetőségek és a talajviszonyok vizsgálata. A homokos talajt igyekeztek elkerülni. Általában minden állás 2-3, egymástól 100-200 m távközre lévő vonalra tagozódott. Az egymás mögötti vonalakat úgy alakították ki, hogy folyamatos tüzérségi tűzzel kettő egyidejűleg ne legyen elpusztítható. Az erősen veszélyeztetett vonalak mögött hátsó támpontokat (zártámpontokat) is létesítettek az ellenséges betörés elreteszelésére. A vonalépítésnél az oldalozást úgy tervezték, hogy az akadályövet és az előtte lévő terepet teljesen lefogják (uralják).

1914-ben az általában vonalvédelem mélysége néhány száz méter volt. A védelem alapját adó lövészárkok csak a tábori tüzérség repesz- és srapnel-hatása ellen védtek, a nagy űrméretű lövegek és a meredek röppályájú fegyverek ellen nem. A lövészárkokat befedték, a közlekedőárkokat harántgáttal látták el, a tartalékok részére óvóhelyeket létesítettek. A műszaki zárakat 3-4 soros drótakadállyal erősítették meg.

1915-1916-ban a támadásban tovább nőtt a nehéz tüzérség aránya, tömegesen alkalmazták az aknavetőket, a gránátvetőket, a lángszórókat és megjelent a gáz. Egyre nagyobb tüzérségi párbajok alakultak ki, az áttöréshez roppant tömegű anyagot és energiát használtak fel. A vonalvédelem nem bizonyult elegendőnek, a védő igyekezett a tömeghatás szétforgácsolására, a harc mélységben történő megvívására, valamint a tűz és a mozgás szervezettebb összekapcsolódására. A vonalvédelem helyébe a mélységi öv lépett, amely általában 3 átfutó, jó oldalazási lehetőséget biztosító, egymás mögött 150-400 m-re kiépített vonalból állt. A védő célja az volt, hogy területének minél nagyobb részét kivonja az ellenség megfigyelése alól, ezért az óvóhelyeket szétszórtan helyezte el, sok színlelt berendezést és mély akadályövet létesített.

1917-ben a hatalmas méretű áttörési kísérletekben további új fegyvereket alkalmaztak (nehéz aknavetők, harckocsi). A védő a támadó tömeget több egymás mögött létrehozott védőövvel fogta fel, kialakult a terület- és zónavédelem. A védelem mélysége megközelítette a 30 km-t. A fedezőzóna mélysége a harci állások előtt 3 km-ig húzódott, a harci zónán belül az első állás és a második állás mélysége 4-4 km-ig, a harmadik állásé 3 km-ig terjedt, a hátsó zónában, mintegy 10 km mélységben a manőverezésre kész hds.tartalékok helyezkedtek el.

Árok

Az elleséges tűzhatás elleni legegyszerűbb védelmi építmény. Az első világháború elején 1,5-2,0 m szélesre és 1,3-1,6 m mélyre ásták, elé a föld felszínére 60 cm magas, az alján 1-1,5 m, a tetején 60 cm széles mellvédet emeltek. A lövészárkot srapnelernyőkkel (szilánkernyő) fedték be és lőrésekből tüzeltek. Az ellenség oldalazó tüze ellen 5-6 (később 8-10) m-enként harántgátakat (a harcállásra merőleges, oldalfalain lövészpadkákkal elláttott földépítmény) létesítettek. A deszkafödém használatát 1914 végére megszüntették, mivel nem nyújtott védelmet a nagy űrméretű lövegek és a meredek röppályájú fegyverek tűzhatása ellen, sőt sérüléseket okozott.

Az árkot eleinte a terep hajlatait követő egyenes vonalban vezették. Később vonalát megtörték az oldalazó tűz biztosítására. Ahol a talaj megkívánta, az árkok rézsűit hurkolták és biztosították a csapadékvíz elvezetését is. Előbb lövészgödrök készültek álló lövészek számára, majd azokat kötötték össze összefüggő lövészárokká. A harcárok mélyrésze általában 2,5 m volt. A mellvéd belső falain kézigránátok és világító pisztolyok részére fülkéket alakítottak ki. Az árok fölé levehető kézigránát-védő dróthálót helyeztek. Az árkok keskenyebbek és mélyebbek lettek, és egyre több, mozgást biztosító összekötő árkot létesítettek. Egyetlen vonalárok helyett egymás mögött építettek ki árkokat.

A lőállások mögötti közlekedésre 2-2,25 m mély közlekedőárkot építettek. Kiemelésével egyidejűleg szükségesnek tartották a falak rézsűinek hurkolását is. Általában az első vonal mögött 15 m-re helyezkedett el, s olyan létesítmények helyéül is szolgált, amelyeket a lőállásban nem lehetett elhelyezni (pl. óvóhely, latrina stb.).

Az egymás mögött mélységben elhelyezkedő vonalak összekapcsolására, valamint a manőverezés biztosítására több hossz- és harántirányú összekötő árok létesült. Általában elv szerint az első vonalból a másodikba szakaszokként, a másodikból a harmadikba félszázadonként építették ki. Mélységük rendszerint 2 m, az ellenség felőli lejtőn mélyebb volt. Aljában általában telefonvezetéket vezettek (esetenként csőben vagy kábelcsatornában). Kígyóvonalban kellett építeni, és alkalmassá tenni oldalazó és árokpásztázó géppuskák felállítására is. A benne történő közlekedést, amit útmutató táblák segítettek, a légi felderítő elől rejteni kellett. Az óvóárok fedett volt a katonák védelmére. Fölé fa, fém, vasbeton födémet helyeztek, amit földdel burkoltak. Különösen a hegyi harcokban alkalmazták kő- és sziklaomlások elleni véd-re.

Átjárónyitás

Műszaki záron való áthaladást biztosító tevékenység. Az első világháborúban az átjárónyitást általában a roham előtt hajtották végre, törekedve minél szélesebb átjárók kialakítására. A robbantásokat az utászok végezték, az egyszerűbb akadályokat maga a csapat távolította el. Az árkokat és a farkasvermeket földdel töltötték fel. Az aknákat a gyújtóvezetékek elvágásával hatástalanították, az érintőaknákat az érintődrótok meghúzásával, a megfigyelt aknákat idő előtti gyújtóval felrobbantották. Az átjárónyitás eszközeihez tartoztak a rohamlétrák, a deszkatáblák, a csúszórudak, a póznás nyújtott töltetek és a drótvágó ollók.

Drótakadály

A nem robbanó műszaki zárak (erődítési zárak) egyike. Az első világháború elején a fakarókra erősített tüskésdrótból készült többsoros drótkerítést alkalmaztak. A tüzérség tűzhatás miatt a fakarókat rövidesen fémkarók váltották fel. A drótakadályok közé tartozott a gyorsakadályként alkalmazott összecsukható és könnyen szétnyitható botlódrót, a lábhurok, a tüskésdróthenger, a gyorssodrony és a dróthurok.

A botlódrót tüskésdrótból készült. Az egy vagy több sorban drótok segítségével összecsukható, 2 m hosszú, 1,5 m széles, 1,3 m magas botlódrót a tüskésdróttal átszőtt spanyolbakot váltotta fel, mivel az arcvonal mögött készítették el, és 1-2 katona percek alatt felállíthatta. Az állásokba betört ellenség megállítására alkalmazták.

A gyorssodrony háromszög alakú, szétnyitható állványokra rögzített tüskésdrótból állt. 1 db 6 m hosszú, 1,1 m magas és alul 4,5 m széles elemhez 4 állvány tartozott. Eredményesen alkalmazták a nyugati hadszíntéren Verdunnél, valamint az osztrák-magyar csapatok a doberdói fennsíkon; általában ott, ahol a két peremvonal közelsége miatt más drótakadályt lehetetlen volt létesíteni.

A tüskésdróthenger a gyorsakadályok kategóriájába tartozott. 2-10 m hosszú és különböző átmérőjű lehetett. Összecsukva szállított, könnyen széthúzható elemekből állt. Kis súlya és egyszerű kezelése miatt általában elterjedt. 1916-tól általában alacsonyabban telepítették, hogy a kilövést, különösen a géppuskák alkalmazását ne akadályozza, de az alacsony akadályon az átjárónyitás is nehezebb volt.

A dróthurok-akadály 10 m hosszú és 2,5 m széles, drótháló-alapra sakktáblaszerűen erősített 200 hurokból állt. A gyorsan előállítható és bárhol alkalmazható akadály erősen simult a terephez, így felfedezése nehéz volt. A 14,2 kg súlyú tekercs kifeszítéséhez 2 főre volt szükség. Kifeszítve 15x10 m-es akadályt hozhattak létre.

Elárasztás (hidrotechnikai zár)

Az ellenség előrenyomulási útjába eső területek vízzel való ellepetése vagy elmocsarasítása. A hadműveleti zárak kategóriájába tartozott. Bár elárasztásra ritkán került sor, méreteiben nagyarányú volt. Az első világháború során először 1914. októberében Nieuportnál a flandriai hadműveletekben a belgák alkalmazták. 3 nap alatt hatalmas területet elárasztva a támadó német hadtesteket huzamos időre megállították. Az osztrák-magyar csapatok a doberdói fennsík lábánál alkalmaztak elárasztást, az Isonzó folyót az Adriai-tengerrel összekötő Dorotti-csatorna zsilipjeit és gátjait, az olasz hadüzenetet követő napon felrobbantották. Mintegy 10 km hosszon 1-1,5 km széles és 1-3 m mély elárasztás alakult ki. E szakaszon az 1. isonzói csatában az olaszok meg sem kísérelték a támadást. Kisebb elárasztásokra került sor az oroszok részéről, pl. a Pripjaty-mocsarak körzetében folyó hadműveletek során.

Fedezék

Az óvóhelynél kisebb védelmet nyújtó, általában a harcárokkal közvetlen összeköttetésben lévő építmény. Maximum rajkötelék részére készült. Az első vonalban lévő fedezék építésénél a gránátbiztosságra fektették a fő súlyt. A rendszerint beton fedéllel ellátott, ülésre és fekvésre berendezett fedezék általában egy kijárattal készült. Az egymás melletti fedezékek között legalább 4 m-es betonfalnak kellett lennie. A fával burkolt fedezék belső szigetelésére kátránypapírt is alkalmaztak. A sziklás terepen fedezék gyanánt kavernákat létesítettek.

Főellenállási öv

A főellenállási vonal, annak reteszállásai és a fedezőzóna alkotta, mélységben tagolt összefüggő sáv. Arccal az ellenség várható támadási irányába kiépített támpontok és erődítések, illetve az azokat árkokkal vagy tűzrendszerrel összekötő állások, reteszállások, közlekedőárkok, óvóhelyek alkották. Ideális esetben alkalmas volt a peremvonalon áttört ellenség főellenállási övön belüli megállítására és az eredeti védelmi rendszer helyreállítására. A védelem 1914 végén, az állásháború kialakulásával 2-3 összefüggő lövészárokból kiépített védőövből (mai terminológia szerint állásból) állott. Az árkok közötti távolság 100-150 m volt. A védőövben általában a hadosztály védett max. 10 km szélességben és 3-4 km mélységbenémet

Az állásháború előrehaladtával fokozatosan fejlődött. 1915-1916-ban a véd. mélysége 15-20 km-re növekedett, a hadosztály védősávjának szélessége 7-8 km-re csökkent. Fokozatosan két védőövet építettek ki: első védőöv, második védőöv. 1917-1918 folyamán a védelem tovább mélyült és 3 részre tagolódott. Az ekkor kialakult fedezőzóna 3-4 km, az első és második védőöv alkotta harci zóna, ahol az erők és eszközök zömét helyezték el, 6-10 km mélységű volt, e mögött 4-8 km távolságra építették ki a 10-12 km mélységű hátsó zónát, ahol a hds. tartalék helyezkedett el. A háború végére a védelem teljes mélysége elérte a 25-30 km-t.

Harckocsiakadály

Nem robbanó műszaki zár a gépesített csapatok mozgásának akadályozására. Az első világháború alatt több típusa alakult ki. A harckocsiakasztó az erődítési zárak kategóriájába tartozott, s a harceszközökkel járható irány(ok) hézagos eltorlaszolására telepítették. A több sorban sakktáblaszerűen elhelyezett elemek közötti hézag olyan volt, hogy egy harcjármű továbbhaladásához legalább kettőt el kellett távolítani. A sorok közötti távolság kisebb volt a harckocsi hosszánál, így manőverezéssel sem lehetett az elemeket kikerülni. A fa és fém harckocsiakadályokat beásták és rögzítették, a támadás várható irányában az elemeket megdöntötték. A beton és kő készült harckocsiakadályokat nagy tömegük miatt nem kellet a talajhoz rögzíteni vagy beásni.

A harckocsiárok a föld felszínén a talaj megmunkálásával alakítatott ki. Sík vagy enyhén lejtős terepen létesítették, általában trapéz keresztmetszettel és meredek fallal. Szélessége meghaladta a harckocsi hosszának felét, mélysége közel 2 m volt. A meredek falak miatt a harckocsi nem volt képes önállóan leküzdeni. Az árok hossza a több száz m-t, esetenként a néhány km-t is elérte.

A harckocsicsapda tetővel ellátott, álcázott verem volt. Keresztmetszeti mérete hasonlított a harckocsiárokhoz. Általában utakon, bevágásokban, erdőátvágásokon, horhosokban alakították ki. A csapdába esett harckocsi mozgásképtelenné vált, s akadályozta a többi mozgását is. A harckocsifal nagyobb lejtés esetén a harckocsiárok helyett alkalmazott zár volt. A közel függőlegesen kialakított földfal magassága és meredeksége meghaladta a harckocsi lépcsőmászó képességét. Alulról közelítve megmászhatatlan falat képzett, lefelé haladva buktatóként működött.

Katonai térképmű

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadszervezete által használt területábrázoló kiadvány. Alapját a Habsburg-birodalom harmadik katonai felvételének 125.000 méretarányú felvételi szelvényei képezték. Ezek felhasználásával 3 sorozat készült el.

1./ A felsőbb hadvezetés számára készült a Közép-Európa áttekintő térképe (Übersichtskarte von Mitteleuropa). Az 1882-1886 között készült, 45 szelvényből álló, 1750.000 méretarányú Katonai térképmű jó áttekinthetőséget nyújtott jelentős területekről. Két vetületben készült. A Bonne-féle vetületben 4 színt és csíkozásos domborzat-ábrázolást alkalmaztak. Egy 39x33 cm méretű térképszelvénye 72.400 km2 területet ábrázolt A történelmi Magyarország területét 10 szelvény fedi le. Az első világháború idején 54 szelvényre bővült. Az Alberts-féle vetületben Magyarország területéről 4 db szintvonalas szelvény készült el. Egy 47x47 cm méretű szelvénye 96.000 km2 területet fed le. Az első világháborúig 9 szelvény jelent meg. Az osztrák-magyar hadvezetés a balkáni hadszíntéren az Alberts-vetületűt használta.

2. A felső hadvezetés és a közép-szintű hadműveleti vezetés számára adták ki a Közép-Európa áltános térképét (Generalkarte von Mitteleuropa). A 282 szelvényből álló Katonai térképmű eredetileg az OMM alapvető haditérképének készült 1887-1913 között. Kis méretaránya (1200.000) miatt a harcvezetésére azonban csak részben volt alkalmas. Az utak és a települések részletes, jól áttekinthető képét nyújtotta, domborzatrajza viszont csak a felszín jellegét adta vissza. A 4 színű, 38x56 cm méretű szelvények egyenként 8450 km2 területet ábrázolnak. A történelmi Magyarország területét 61 szelvény fedi le.

3./ A csapatoknak készített német részletes térképmű (Spezialkarte) az OMM legrészletesebb és legnagyobb méretarányú (175.000), kiadásra szánt katonai térképműve volt. 1873-1889 között adták ki, fekete színben sokszorosították. Nagy részletgazdagság, jó olvashatóság, erőteljes ábrázolás jellemezte. Csíkozásos domborzat-ábrázolása 100 m-es alapszintvonalakkal történt. Egy 50x37 cm méretű térképszelvénye 1056 km2 területet ábrázol A történelmi Magyarország területét 367, a mai Magyarországét 122 szelvény fedi le. Az első világháború idején 1079 szelvényre bővült.

Kézigránát

A katona által eldobott, robbanótöltettel ellátott közelharceszköz. Tömeges és újszerű alkalmazása az első világháború során teljesedett ki. Az állásháború elsődleges kézifegyverévé vált, először védelemben árokból dobva, majd támadásban is. Alkalmazására fokozatosan minden kat-t kiképeztek, a kézigránátharcra a legmagasabb szintű felkészítést a rohamcsapatok kapták. A rohamjárőr tagjai fejenként annyi kézigránátot vittek, amennyit csak tudtak. A harcászati elvek szerint az ellenség közeledésekor először puskát, majd kézigránátot, távolodásakor kézigránátot, majd puskát kellett használniuk.

Az Osztrák Magyar Monarchia hadszervezeténél az első rendszeresített kézigránát a fémnyelű kukoricagránát volt. Az 1,3 kg-os öntöttvas gránáttest erős repeszhatása miatt csak fedezékből lehetett alkalmazni. Szabadon lógó elhúzózsinege kúszás közben beakadhatott, így a kézigránát néhány másodperc múlva eldobás nélkül is robbant.

A negatív tapasztalatok miatt ezt csőnyelű gránáttal váltották fel. Időzíthető gyújtószerkezete egy kéregpapír csőben a nyélben, a gyújtó indítózsinege a leragasztott kupakban végződő csőnyélben volt. Az 1,2 kg-os gránátfej komoly repesz és (a beléhelyezett golyókkal) srapnelhatást adott.

A haditapasztalatok alapján 1916-ban rendszeresítették az 1916 M. csőkézigránátot. Súlya 1 kg, a gránáttest hengeralakú töltelékgolyó nélküli, a csőre húzott öntöttvas. Dobásakor elhúzózsineggel indították a 7 másodpercre időzített késleltető gyújtót. A viszonylag egyszerűen és biztonságosan kezelhető kézigránát a derékszíjra függesztve viselték.

A kézigránátok egyre növekvő harcértékét felismerve arra törekedtek, hogy olyat adjanak a katonák kezébe, amelyet saját veszélyeztetésük nélkül, ne csak árokból dobva, de nyílt terepen, támadásban is tudjanak használni. Ez vezetett az osztrák-magyar nyeles kézigránát kifejlesztéséhez. A 700 gr súlyú gránát fából készült nyelének üreges részében helyezték el a rántózsinórós időzíthető (7 másodperc) gyújtót. A bádogszelence gránátfejben dinamon robbanóanyag volt. Ez volt az első kézigránát-típus, amelyet nyújtott vagy kötegelt formában drótakadályok robbantására és átjárónyitásra is alkalmaztak. A rántózsinór meghúzásával hozták működésbe, majd 3 másodperc kivárása után dobták el. A dobási távolságtól függően 4-7 másodperc múlva robbant, ami szinte lehetetlenné tette a visszadobást.

Speciális kézigránát volt a T-anyag (T-Stoff), amely az indítás szempontjából megegyezett a csőnyelű kézigránáttal, de vékony gránátteste "T" típusú ingerlő harcanyaggal és 10 gr robbanóanyaggal (valamint esetenként golyókkal) volt töltve.

Az osztrák-magyar hadseregben nem rendszeresítették, de 1915-1916-ban az osztrák-magyar 7. hadseregnél jó eredménnyel használták a Lakos Róbert által szerkesztett Lakos-féle kézigránátot, amely 8 másodperces időzítésű csapódó gyújtója segítségével robbant.

Az osztrák-magyar hds-ben a saját előállítású kézigránátokon kívül német kézigránátokat is használtak. A német kézigránát nyele külsőleg megegyezett osztrák-magyar változattal, de időzítőgyújtója 5 másodperces volt, robbanótöltete 800 gr. Az 5 másodperc időzítésű, repeszhatású, 300 gr robbanótöltetű tojásgránátot csekély hatása miatt nem kedvelték.

Az osztrák-magyar hds-ben alkalmazott kézigránátok a hazai tapasztalatok szerint általában megfeleltek a célnak. A hibás működés többnyire a gyújtószerkezet pontatlan működéséből adódott. A 7 másodperces elvi időzítés gyakran 2-10 másodpercre változott. A másik probléma a robbanótöltet nedvességgel szembeni érzékenysége volt. A folyóvölgyek párás levegőjében esetenként az 50%-ot is elérte a befulladási arány.

Lángszóró

Égő harcanyagot vető fegyver. A támadásban és védelemben egyaránt jól használható a lángszóró alkalmazásának nagy erkölcsi hatása a pánikszerű félelemben nyilvánult meg. A hadvezetőség a lángszórók feladatait széleskörűen határozta meg. A hordozható lángszórónak a tűzelőállásokat, a tűzfészkeket, a gépjárműveket, az üzemanyag- és egyéb raktárakat, a lőszer-felvételező helyeket, a tábori és egyéb erődítéseket, a harcmezőn előforduló gyúlékony anyagokat, területeket (erdő, bozót, kazal, gabona stb.), az épületekben, a lövészárkokban tartózkodó vagy csoportosan felbukkanó élőerőt kellett megsemmisíteniük. A beépített lángszóró fő feladatai közé tartozott a nagyerejű tűztámadás a szárnyak biztosítása, a hézagok lezárása, ellenlökések elhárítása és az elfoglalt terepszakasz biztosítása.

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadszervezeténél ötféle lángszórót rendszeresítettek az 1915. M. 200 literes, az 1915. M. 50 literes, az 1915 M. 25 literes és az 1916 M. 16 literes lángszórót. Legismertebb konstuktőrük Szakács Gábor főhadnagy volt. Égő folyadékuk nyers benzol és kátrányolaj keveréke volt. Ha ez nem állt rendelkezésre, akkor fűtőolaj és nyers benzol, olaj és gázkátrány, nyers benzol vagy petróleum és benzin vagy alkohol egyenlő arányú keverékét alkalmazták. A hajtóerőt acélpalackba sajtolt 130 atmoszféra nyomás alatt álló nitrogén (az égést nem tápláló gáz) szolgáltatta. Levegőt vagy oxigént hajtóanyagként a láng visszacsapása folytán esetleg bekövetkező robbanás miatt nem alkalmaztak. A gyújtótöltény égő anyaggal töltött 1904 M. gyújtóhüvely volt. A 25-60 m-re elhatoló láng egy 20 mm-es sugárcsőből indult, amely kúpos végén l,5 m szélességet is elérhetett. A tűzfészek mellett kb. 1000 C° hőt adott. Az égéskor sűrű, átláthatatlan fekete füst képződött, amely a 200 literes lángszórónál 200-300 m magasságban is még sötét felhőt képezett.

Lángzár

A nem robbanó műszaki zárak (erődítési zárak) egyike. A első világháború egyik új fegyvere a lángszóró volt. Bár elsődlegesen támadó fegyver volt (támpontok leküzdésénél, árkok felgöngyölítésénél használták) műszaki záróeszközként is alkalmazták. A szintén újdonságnak számító aknavető mellett a lángszórót is utászok kezelték. A nagyobb, 200 l űrtartalmú készülékek kizárólag védelemben, lángzárként kerültek alkalmazásra, nem nagy sikerrel. A parancsnokok idegenkedtek ettől, ezért ritkán használták. Nagyobb szerephez csak a nyugati hadszíntéren a harckocsi elleni védelemben jutott. - Kísérletképpen hoztak létre tűzzárakat is. A petróleum, benzin, szurok vagy kátrány gyújtóanyagú tűzzárakat zömében száraz időben lehetett hatásosan alkalmazni.

Löveg

A tüzérség alapvető fegyvere. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadszervezetének löveganyaga az első világháború kezdetén részben és bizonyos területeken (pl. ostromlövegek) elmaradt a főbb hadviselő felekétől. A tüzérség korszerűsítésére a XIX. század végén a Skoda-program volt jelentős hatással, de az ennek során rendszeresített lövegek is hamar elavultak. Az 1914-es év a tüzérséget az átfegyverzés időszakában találta. Az 1905/1908 M. új 8 cm-es tábori ágyúkkal ekkor már ellátták a tüzérezredeket, de az új tarackok még nem kerültek rendszerbe.

1914-ben a következő lövegekkel rendelkezett: tábori ágyú 1734 db (61%), tábori tarack 420 db (15%), hegyi ágyú és hegyi tarack 296 db (10%), közepes tábori löveg 112 db (4%), közepes ostromlöveg 208 db (7%), nehéz ostromlöveg 72 db (3%). Az első világháború folyamán jelent meg a légvédelmi löveganyag és az aknavető. Ez az arány a háború végére az állások és az erődök rombolásának követelménye szerint a meredek röppályájú tarackok javára módosult. Korszerűnek igazából csak a 30,5 cm mozsár és a tábori ágyúk voltak. Kedvezőtlen volt továbbá a heterogén lövegállomány (12 különféle űrméret, ezen belül sok típus).

Műszaki zár

Az ellenség mozgásának időleges megállítására, elterelésére vagy lassítására, ezáltal megsemmisítésének megkönnyítésére készített mesterséges akadály. Az első világháború idején, az állásháború kialakulásával nyerte el igazi jelentőségét. Alapvetően harcászati jellegű volt, kivéve a hadműveleti szintű területrombolást. Két csoportja a robbanó és nem robbanó műszaki zár.

1./ A robbanó műszaki zár feltartóztató hatásának lényege az élőerő és a harci technika pusztítása vagy veszélyeztetése. Működése vmilyen módon robbanáshoz kapcsolódik. A pusztító hatást az akna (a robbanó műszaki zár alapvető eleme) robbanásakor végbemenő vegyi folyamatok és a kísérőjelenségek, a szétszóródó repeszek, illetve a kiszabaduló vegyi anyagok okozzák.

2./ A nem robbanó műszaki zár feltartóztató hatásának alapja a természetes (meredek lejtők és emelkedők, horhosok, szakadékok, folyók, tavak, csatornák, mocsarak, sűrű erdők, sűrűn beépített területek, magas töltések, kőfalak) és a mesterséges akadályok felhasználása. Lényege az akadályok leküzdésének megnehezítése vagy lehetetlenné tétele. E kategóriába tartoztak az első világháború idején a különféle erődítési zárak, így a drótakadályok, a fa-, fém- és betonakadályok, a föld megmunkálásával létesített harckocsiakadályok, a villamos akadályok, a lángzárak, valamint az elárasztások.

3./ A vegyes zárrendszert a robbanó- és a nem robbanó zárak kombinálásával hozták létre. Telepítettek pl. a drótakadályok közé megfigyelt aknákat és aknacsapdákat, eléjük többsoros gyalogsági aknamezőt, s előfordult, hogy a torlasz jellegű akadályba aknát is elhelyeztek. A harckocsik elleni aknákat is gyakran kapcsolták össze a drótakadályokkal.

Óvóhely

Földalatti építmény a személyi állomány megvédésére az ellenség tűzhatásától az állások rendszerébenémet Az alapgödör kiemelése után földbe vagy sziklába ágyazva fából, fémből esetenként betonból készült, általában a második vonalban vagy még nagyobb mélységben raj, szakasz részére. Egymás mellett elhelyezett óvóhelyek között 5-6 m földréteget hagytak, de összekötötték őket. Egy fő részére 1,2-1,5 m2 fekvőhelyet kellett biztosítani, a készültségi helyiségekben 0,6-0,8 m2-t. Az óvóhelynél, ellentétben a fedezékkel, kötelező volt a 2 kijárat. Kisebb óvóhelyeknél szellőztetőcsöveket, nagyobbaknál ventillátorokat alkalmaztak. Minden óvóhelyen élelmiszert, sáncszerszámokat és világító berendezéseket halmoztak fel. A kijárat betemetését igyekeztek elkerülni, vele szemben az árkot kiszélesítették, vagy előterét kis udvarrá alakították. A bejárat magasságát 1,8 m-ben állapították meg, burkolatát a beomlás megelőzésére betonnal befedték, vagy homokzsákokkal körülkerítették.

Az aknázott óvóhely bányászati módszerekkel készített bombabiztos építmény volt, agyagban 10 m-rel, sziklában 8 m-rel a föld felszíne alatt. A földet általában gépszalag szállította ki az aknából, de alkalmaztak pneumatikus föld- és kőfúrókat is. Az aknát fából készült keretekkel vagy hullámvassal bélelték ki az omlás megelőzésére. Aknázott óvóhelyeket főként tartós harcállások berendezésénél készítettek, nagy munkaerő- és anyagráfordítással, s rendszerint összekötő folyosóval kapcsolták egymáshoz. A első világháború során ezek voltak a legbiztonságosabb földalatti építmények.

A gránát- és bombabiztos óvóhelyeket a felszínről építették fa- vagy fémszerkezetű mennyezettel. A betonírozottak vasbeton födémmel készültek, fa zsaluzattal. Az oldalfalak borítására egyenes vagy hajlított hullámlemez táblát, rönkfát, pallót, idomvas tartót, vasúti sínt használtak. A gránátbiztos betonóvóhelynél 1 m, a bombabiztosnál 1,25 m födém-, illetve 1 m és 1,5 m falvastagságot írtak elő, s kötelező volt a különleges (kétszeres szilárdságú) cement alkalmazása. Belső állványzatként 30 cm átmérőjű gömbfát használtak. A szabad nyílástávolság max. 2 m volt. A fa és fém óvóhelyek legfeljebb a gránátbiztosságnak feleltek meg. A fa óvóhelyeknél a belső tetőzet fölé 50 cm földréteget helyeztek, erre 25-30 cm gömbfaréteget, majd újból földréteget, e fölé harmadik gerendaréteget, s azt 30 cm földdel takarták be. A fém (vas) tető kisebb földvastagságot igényelt. A belső tetőzet általában 2 réteg vasúti sínből vagy 1-1 réteg erősebb idomacél-tartóból állt, amelyre 50 cm földréteget helyeztek, majd ismét 1 réteg összekötött sínből vagy tartóból képeztek kemény réteget, végül e fölé földréteget raktak. Esetenként alkalmaztak kombinált tetőzetet is a legfelső tartó- vagy gerendaréteg helyébe 50 cm vastag, betonlemezből vagy cementtel kiöntött  terméskőből készült becsapódást gátló réteget építettek.

Överőd

A védelmi vonal sarokpontjain előnyös terepen épült, a védőöv részét képező erődítés. Feladata egyrészt az arcból támadó ellenség megállítása, másrészt a szomszéd erőd oldalazó tűzzel való támogatása volt. Központja általában egy laktanyából, illetve a hozzá tartozó lőszer-, élelem- és egyéb raktárakból állt. Az épületeket elölről és oldalról földtöltés védte, teteje gránátbiztos födémszerkezet volt. - Az épületek előtt lövegállások húzódtak. A lövegeket az ellenséges tűz alatt a „löveghangárokban” tartották s csak az ellenséges roham alatt vontatták a nyílt tüzelőállásokba. Ez, az első világháború elején még alkalmazott rendszer nem vált be, mivel a lövegek a tüzelőállást csak késve tudták elfoglalni, s sokszor meg is rongálódtak. Az újabb típusú överődöknél a lövegeket már az épületekben rejtetten, illetve az épületek tetején forgatható páncélkupolákban helyezték el. A 180-300 mm páncél vastagságú, görgőkön forgó torony átmérője elérte 2-2,5 métert.

Az överődöket széles, falazott és műszaki zárakkal megerődített árok biztosította az ellenséges gyalogság rohama ellen Az akadályokat, az erődökből állandó tűz alatt tartották. Az överőd védőőrsége általában 200-300 fő volt.

Övvár

Az első világháború előtt az állandó erődítések legelterjedtebb formája. A terep uralgó pontjain egymástól 3-5 km-re elhelyezett överődök rendszeréből állt, amelyek a vármagtól 5-10 km-re körkörös gyűrűt alkottak. A védendő objektum fontosságától függően közvetlenül körülötte belső övet is létrehoztak, egymástól 1-1,5 km-re kiépített erődökből.

A védelmi övek távolsága az objektumtól, a tüzérség lőtávolságától függött, ami az első világháború előtt átlagosan 8-10 km volt. A külső övet olyan távolságon kellett létrehozni, hogy az ellenséges tüzérség állásváltás nélkül a belső övet ne veszélyeztesse. Esetenként a külső és a belső öv között erődöket vagy erődövet is alkalmaztak.

Az övvár harcászatilag az első világháború idejére elavult. A tüzérség terén hátrányba került, mivel a korlátozott területen nem tudtak annyi lövegetet felállítani, mint az ostromló. A sok lőszer megfelelő tárolóhelyet igényelt. Az övvár erődei túl nagy célpontot jelentettek az ellenséges tüzérségnek és a légi figyelőknek. Az ellenállás az úgyszólván egyetlen vonalba, az övvonalba tömörült, ha az elesett, az övvár is az ellenség birtokába került.

Rohamcsapat

Az állásháborúban alkalmazott új támadási harceljárásokat végrehajtó és oktató alakulat a német császári hadseregben. A nyugati hadszíntéren 1914-1915 fordulóján a tüzérség előkészítés utáni gyalogság rohamok is összeomlottak a megmerevedett védelem mélyen lépcsőzött akadály- és állásrendszerének tüzében, ezért új harcmódokkal kísérleteztek.

1915 elején a francia Andre Laffargue százados rövid, intenzív tüzérség előkészítés után különlegesen kiképzett csapatok koncentrált támadását javasolta, akik az erősebb támpontok felszámolását az őket követő gyalogság hullámokra hagyják.

A németek már 1914 késő őszén az argonne-i erdőségben kisebb rohamkülönítményeket alkalmaztak, és eredményt értek el a kézigránát tervszerű alkalmazásával is. Az ellenség árkok „felgöngyölítésével” Walter Beumelburg hdgy. kísérletezett. 1915. márc.2-án a német cs. gárda-löv.zlj-nál „válogatott századot” állítottak össze rohamvállalkozásokra. Hordozható páncél pajzsokkal is kísérleteztek.

Miután 1915 elején a 37 mm-es Krupp ágyúval megoldódni látszott a lövegpajzsal védett, künnyű, mozgékony, a gyalogság közvetlen kísérő tűztámogatására is alkalmazható löveg problémája, az új fegyver köré új csapatnemet hoztak létre, amelybe a legénységet az utászcsapatból válogatták. A rohamcsapat tagjai elitnek tartották magukat. Nagyobb fejadagot kaptak, többet pihentek, s felmenttettek az árokszolgálat alól. Kiképzésükbe tartozott a kézigránát-ismeret és a gránátos-kiképzés, az akadályleküzdés és a rohamkiképzés.

A rohamkatona (1917. márc.12-től gránátos (Grenadier) egyéni felszerelése különleges volt. Karabély szuronnyal (lőszer a zsebekben), rohamsisak (acéllappal gyalogság lövedékek ellen), 2 homokzsák a vállon átvetve és elöl-hátul összefűzve, ebben 8-10 nyeles kézigránát. és 16-20 tojás kézigránát, a térdnél bőrrel megerősített nadrág, gázálarc, ásó (többnyire kiélezve) rövid nyéllel, kenyérzsák, 2 vizeskulacs, drótvágóolló, rohamkés vagy pisztoly. Minden rohamszázadnak volt 10-12 gránátvetője. A támpontok és harckocsik ellen kötegelt kézigránát-ot alkalmaztak. Megkülönböztető jelzéseiket (pl. két egymást keresztező nyeles kézigránát.) egyenruhájuk bal ujjának alsó részén viselték.

Támpont

Minden irányból védhető műszaki építményekből álló terület. Előtte összefüggő akadályvonalat létesítettek. A támpontot az első világháború során a fontos, illetve a mindenképpen megtartandó körletek megvédésére alakították ki. A támadás várható irányába néző oldalát általában jobban megerődítették. Alkalmazása a háború utolsó két évében terjedt el.

Torlasz

Az erődítési akadályok közé tartozó nem robbanó műszaki zár a mozgás akadályozására. Készülhetett fából, fémből (vasúti sínekből), kőtömbökből, de a leggyakoribb a döntött fatorlasz volt. A torlaszokat alkalmazták utak lezárására, folyóátkelések akadályozására. Télen sor kerülhetett hó- és jéggátak készítésére is.

Villamos akadály (elektromos akadály)

A nem robbanó műszaki zárak (erődítési zárak) egyike. Tulajdonképpen drótakadály, amelybe nagyfeszültségű áramot vezettek. Az első világháború elején még az egyszerű drótakadályt helyezték feszültség alá. A szigetelés nélküli drótok egymással (vezetékesen) érintkeztek, de a földdel nem. A szigetelés biztonsága miatt csak fakarókat használtak, ezek viszont tüzérségi tűzben hamar tönkrementek. 1916-tól külön e célra vékony, sima drótból álló dróthálókat kezdtek alkalmazni. A hálókat rendszerint vízszintesen feszítették ki (ha a terep lehetővé tette, erdőben, cserjés, bokros területen függőlegesen is) vagy buktató akadályként, s a peremvonal előtt, kb. 25 cm magas karókon helyezték el.

A hevenyészett villamosakadály alkalmazásakor a helyben található drótokat szigetelés nélkül a földre, bokrokra, épületromokra fektették. Főként köves talajon, száraz időben bizonyult hatékonynak. Mivel áramfogyasztása nagy volt, rövid ideig lehetett használni. A háború utolsó éveiben villamos gyorsakadályt is használtak, ez lehetett az ellenséges drótakadály ideiglenes feszültség alá helyezése is. E célra az osztrák-magyar csapatok drótvető karabélyt használtak. A 60-70 cm hosszú, vékony rúd végére egy rugalmasan nyíló dobozba csévélt, kb. 500 m hosszú, kétszálas, 0,2 mm átmérőjű erekből sodort acélhuzalt erősítettek. Kilövéskor a rúd a huzalt magával ragadta. Feszültség alatt is ki lehetett lőni. Nedves időben, a földdel nagy területen érintkezve a huzalban lévő feszültség magas volt. 1 km-es arcvonalszakasz lezárásához két, egymástól 300-500 m távolságra lévő pontról, legyezőszerűen 10-20 huzalt lőttek ki.

A nyugati hadszíntéren a franciák és a németek nagy tömegben telepítettek villamosakadályt. A németek az országhatáron is alkalmazták, s az így felszabaduló határvédő erőket átcsoportosították a frontra. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadszervezeténél a villamosakadály telepítése az elektrocsapat feladata volt. A keleti hadszíntéren 1915-1916-ban a zalesczyk-i hídfő műszaki megerődítésénél 30 km hosszon telepítettek villamosakadályt. Áramforrásul a helyi cukorgyár 1500 KW-os központja szolgált. A központtól 20.000 V-os föld alatti kábel vezetett a 6 km-re lévő elosztó állomáshoz, ahonnan elágazott a 9, föld alatti betonépítményben elhelyezett transzformátor-állomáshoz. A hálózat 1915 végére elkészült el, a lövészárok előtti háromszoros drótakadállyal. Az 1916. júniusi Bruszilov-offenzíva során az oroszok nem tudták leküzdeni, megkerülése időveszteséget okozott. A hídfő kiürítéskor egy önkéntes rohamosztag felrobbantotta az elektromos berendezéseket. Az osztrák-magyar csapatok az olasz hadszíntéren is sok helyen telepítettek villamosakadályt, így a görzi hídfőben már a háború kezdetén, majd a Wippach (Vipave) folyó völgyében 30 km hosszban. Különös jelentősége volt a villamosakadály telepítésének Dél-Tirolban, ahol az OMM határát csak kis létszámú erők biztosították. Ott a hegyi patakok energiáját használták fel.

Záró erődítés

Járható irányt elreteszelő műszaki zár. Magashegységben vagy mocsaras területen, általában gyér úthálózatú térségben építették ki, ahol a lezárt irány megkerülése szinte lehetetlen volt. Az osztrák-olasz határon 1915-ben a OMM tiroli és karinthiai határának záró erődítései biztosították a túlerejű olasz támadás kivédését, a továbbiakban pedig alapját képezték a kiépülő védelemnek. Az alpesi záró erődítések, magukra vonva az olasz nehéz tüzérség tüzét, tehermentesítették a tábori védelmi berendezéseket. Noha távolharc-berendezéseiket megsemmisítették, a közelharcra még alkalmasak maradtak. Az ellentámadásra induló osztrák-magyar erők kiindulási pontjául szolgáltak, vagy pedig befogadták a visszavonuló csapatokat.

 

 

 
Naptár
2017. Május
HKSCPSV
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
01
02
03
04
<<   >>
 
Számláló
Indulás: 2005-12-26
 
A MAG TV FELVÉTELEI
 
The Árpád- Line
 
English version
 
De Arpad Lijn
 
Nederlandse
 
Publikationen
 
Studiums
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Linkajánló

www.bunkermuzeum.hu

www.klkf.gportal.hu

www.bazsalicska.gportal.hu

www.varak.hu

 

Csaba blogja - "It's hammertime!"    *****    ~ FBLOG ~ A BARÁTOM VÁLASZTOTT NEKEM RUHÁT! FELVEGYEM, VAGY SE?!!! NAPONTA KREDITKÓDOK A CHATEN! SMINKTESZTEK! ~ FBLOG ~    *****    KÖNYVAJÁNLÓK - ha nem tudod mit olvass, itt találhatsz hozzá inspirációt - BOOKISLAND    *****    ÚJRA NYITVA! ~FBLOG~ ÁLLATKÍSÉRLETEKTÕL MENTES A SMINKED? ~HAMAROSAN KREDIT NYEREMÉNY! TERMÉKTESZTEK!~FBLOG~ÚJRA NYITVA!    *****    Astropapa-iskolája mindenkit szeretettel vár és INGYENES TANÁCSOT AD minden kedves érdeklõdõnek!    *****    Supernatural - ODaát - 13. ÉVad - Extrák - Infók - ÉRdekességek - ODaát - Supernatural - 13.ÉVad - Supernatural - ODaát    *****    A csillagjövõ oldalon,nem csak alacsonyak az árak, hanem a tanácsadás, teljesen ingyenes. Szeretettel várlak minden nap    *****    Új design! Az egyetlen magyar Olicity és a legaktívabb Zöld Íjász rajongói oldala! 6. évad & Arrowverse hírek!    *****    No.1 Christina Aguilera Fan Site - Minden ami X-Tina, minden héten újdonságok! Katt!    *****    TelenovelasWeb - Hírek, képek, videók, saját véleménnyel tarkított bejegyzések telenovellákról és a színészekrõl! Gyere!    *****    Hamarosan olvashatók lesznek az oldalamon az Asztro-tükör asztrológiai írásai, cikkei.    *****    Gesztenye, gesztenye, gesztenye... és egy álmos sün! Gyertek az októberi rétre Mályvával és Pipitérrel! Irány a Mesetár!    *****    Születési,baba,hold horoszkóp,elõrejelzés,párkapcsolati elemzés,fogamzási képlet! Ingyenes tanácsadás!Várlak!Kattints!    *****    Ha te is a letisztult stílus híve vagy, nézz be hozzám! Smink, ruha, kritika //Style and Stuff// Style and Stuff//    *****    MINDEN HÓNAPBAN INGYENES G-PORTÁL SABLON! TELJESEN ÁTSZERKESZTHETÕ A LEGÚJABB KÓDOKKAL! Ne maradj le egyik hónapban sem!    *****    Rendeld meg az asztrológiai csomagok egyikét és teljesen ingyen megbeszélheted velem a kérdéseidet telefonon, skypeon!!!    *****    Nézz filmet messengeren! Ha szereted a filmeket klikk ide! Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film! Film!Film!    *****    Nézz filmet messengeren! Ha szereted a filmeket klikk ide! Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!    *****    A CSILLAGJÖVÕ OLDALON RENDKÍVÜLI AKCIÓK,LEHETÕSÉGEK.A MEGRENDELÉSEK UTÁN TELJESEN INGYENES KONZULTÁCIÓ,TANÁCSADÁS.VÁRLAK    *****    Õszi manókalandok a réten! Búcsúztassátok el ti is útra kelõ madarainkat Mályvával és Pipitérrel! Gyertek a Mesetárba!