E-mail

szaboojj@gmail.com

 
Menü
 
PREZENTÁCIÓK
 
Tanulmányok
 
Erődítés történet
 
Kárpáterődítések
 
Országerődítések az I. Világháborús Európában

Országerődítések az I. Világháborús Európában

A termelőerők, vele a tudomány és a technika nagy ütemű fejlődésének eredményeképpen a XIX. század utolsó harmadától a fejlettebb országokban a gyáripar - különösen a nehézipar - jelentősen bővült, minőségileg magasabb szinten fejlődött tovább, ugrásszerűen emelkedett az acéltermelés és a gépgyártás, és az energiaforrások bázisa is szélesedett, megteremtette a hadviselés új anyagi-technikai bázisát. A modern gépgyártás lehetővé tette a harcitechnika különféle bonyolult fegyvereinek tömeges előállítását. Az emberi izomerő helyett a tűz, a technika vált a harc fő eszközévé. A fegyverzet, a haditechnika - közöttük elsősorban a tüzérség - fejlődése, az új harceszközök és a nagy rombolóerejű lövedékek megjelenése, közvetlenül és közvetve éreztették hatásukat az erődítési rendszerek fejlődésére, de alkalmazásuk elveire is. A háború gépi korszakának jellegzetes vonásai már az első világháború idején élesen kidomborodtak. Az erődítés elmélete és gyakorlata terén a fejlődés azonban nem volt ilyen gyors.

A fegyveres küzdelem várható körülményeiről, méreteiről és lefolyásáról kialakuló elképzelések az erődítési szakemberek egy részénél - már jóval a világháború kirobbanása előtt a tartós erődítési építmények megbízhatóságával kapcsolatban jogos kételyeket vetettek fel. Véleményük szerint a hatalmas ütőerővel rendelkező és gyors lefolyású támadó háborúra felkészült hadseregek csapásainak az egyedülálló vagy gyenge, hézagos ellenállási vonalat jelentő övvárak nem képesek ellenállni. Napvilágot láttak olyan javaslatok és tervek, amelyek a hadászati fontosságú pontok megerődítése helyett a nagy szélességű és nagy mélységű területerődítést helyezték előtérbe.

Ennek ellenére - a gazdasági lehetőségek korlátozottsága miatt – az első világháború előtt és alatt a tartós erődítés legelterjedtebb formája a némiképpen korszerűsített övvár-rendszer maradt. Ennek a rendszernek a képviselői úgy ítélték meg, hogy a hadászati fontosságú pontokon, de különösen a határ menti körzetekben, a békében kiépített övvárak rendszerére épített védelem képes az ellenség meglepetésszerű csapását felfogni. Véleményük szerint az ellenség főerejének időleges lekötése kedvező feltételeket teremthet, a mélységben gyülekeztetett csapatok felvonulásához, és ütközetbe lépéséhez. A felvonulás körletében levő várak, mint például az Osztrák-Magyar Monarchiában Krakkó és Przemysl, jelentősen emelték a felvonuló sereg biztonságát.

Övvárak Európában

A katonai szakemberek abból indultak ki, hogy az erődítményrendszer ne csak a passzív védelmet tegye lehetővé, hanem oltalmában egy tábori hadsereg támadó hadműveletre is felkészülhessen. Ezt a feladatot az ún. övvár (akkori másik elnevezéssel: táborvár) létesítésével kívánták megoldani. Az övvár-rendszerű erődítési formát Henri Alexis Brialmont belga tábornok és hadmérnök dolgozta ki. Ennek alapján építették ki a belga határvárakat és Antwerpen erődítéseit. Brialmont tervezte és vezette 1883-tól Bukarest megerődítését, de dolgozott 1892-től a Dardanellák erődítésénél is.

Erődítési rendszerének lényege, hogy a védendő objektumokat (jelen esetben a várost és a San hídjait) „överődök" veszik körül úgy, hogy egymást kereszttűzzel támogathassák. Ezt az erődláncot „övvonalnak" nevezték. A múlt század hetvenes éveiben épített överődök központja, a XIX. század második felében kialakult „poligonális" erődítési rendszernek megfelelően, egy széles árokkal körülvett vastag falú épület (laktanya, raktár) volt, amelyet egy földtöltés védett. A töltés tetején képezték ki a lövegek tüzelőállásait, ahová az addig gránátbiztos „löveghangárban" elhelyezett lövegeket az ellenség támadásakor kivontatták. Ennek a rendszernek az volt a nagy hibája, hogy heves ellenséges tűz esetén a lövegeknek a tüzelőállásba való vontatása szinte lehetetlen volt. A századfordulón épített betonerődökben a lövegeket „kazamatákban" vagy forgatható páncélkupolákban helyezték el. Az erődöt körülvevő széles árokban ún. oldalozó műveket helyeztek el, amelyeknek lövegei és géppuskái hosszában végiglőhették a várárok megfelelő szakaszát. Az oldalozó műveket az erőddel földalatti folyosó (poterne) kötötte össze. Az így épült erődök védőit kevésbé fenyegette az ellenség tüze, viszont a páncélkupola nagyon sebezhető volt. Egy nagyobb gránátszilánk, amely a forgó és állórész közé esetleg beékelődött, a torony forgatását lehetetlenné tette.

Ezekből a tételekből kiindulva az európai nagyhatalmak a XIX. század második felétől a háborúra való felkészülésük során a hadászati fontosságú irányokba eső határkörzetekben és az ország mélységében nagyarányú övvár erődítési munkálatokat folytattak.

Franciaországban: Lille, Maubeuge, Verdun, Toul, Epinal, Belfort, Párizs;

Belgiumban: Liége, Namur, Brüsszel, Antwerpen;

Németországban: Metz, Strassburg, Posen, Danzig, Königsberg;

Oroszországban: Varsó, Ivangorod, Breszt, Luck, Rovnó, Dubnó,

az Osztrák-Magyar Monarchiában: Przemysl és Krakkó megerődítésére, illetve a már meglevő övvárak korszerűsítésére, felújítására került sor.

A korszerűsítés leginkább abban nyilvánult meg, hogy az överődöket nagyobb méretűre és vasbetonból építették. Jobban tagolták őket, és fegyverzetüket új, korszerű fegyverekkel (géppuska, tábori ágyú stb.) cserélték fel. A vármagtól 10-15 km sugarú körben elhelyezkedő överődöket a tábori erődítési elemek rendszerével kötötték össze. Fontosabb pontjaihoz az överődből föld alatti folyosókat építettek. Néhány övvárnál, pl. Antwerpennél a védelem mélységének növelése érdekében ún. „belső övet" is kiépítettek. A belső öv erődjei általában 1-2 km-re voltak egymástól. A külső és belső erődöv közötti távolságot úgy határozták meg, hogy a támadó tüzérség egy időben ne legyen képes mindkét erődöv építményeit rombolni.

Az erődítési munkálatok méreteire jellemző, hogy például Franciaország az első világháború előestéjén 17 nagy övvárral, 56 megerősített hellyel, erőddel és záróerőddel, 5 megerődített hadikikötővel és 23 tengerparti erődítéssel rendelkezett. A háború során azonban bebizonyosodott, hogy a korszerűsített övvár-rendszerre alapozott védelem —egy-két esettől eltekintve— nem felelt meg a legmodernebb eszközökkel vívott gépi háború követelményeinek. Ezen a már 1914-ben kialakuló állásháború ténye sem változtatott.

A hadműveletek irányába eső övvárakat rendszerint megkerülték. Amikor az övvárak a tábori csapatoktól elszigetelődtek, szinte ellenállás nélkül elestek. Amennyiben a támadó a megerődített hely elfoglalására törekedett, céljának elérését megkönnyítette, hogy az överődök a tömegesen alkalmazott, nagy hatóerejű lövegek tüzének és a tömegrohamoknak Verdun és Przemysl példáitól eltekintve - nem tudtak ellenállni.

Egy-egy överőd kikapcsolása az egyébként is meglehetősen nagy térközök kiszélesedéséhez, az erődövek gyors leküzdésének lehetőségéhez vezetett. De az erődövek korszerűsített változatai sem állták ki a próbát, mivel a legjobbnak tartott överődök építményeit is legfeljebb a 21-24 cm-es űrméretű lövedékek hatásához méretezték. Ezzel szemben a háború során az erődök leküzdésénél a németek pl. 30,5 valamint 42 cm-es lövegeket is alkalmaztak.

Végeredményében a háború bebizonyította, hogy a hadászati-hadműveleti szinten alkalmazott tartós erődítési rendszer a követelményeknek csak akkor felelhet meg, ha az összefüggő és mélyen tagolt területerődítés építményei nagy ellenálló képességű, technikailag jól felszerelt, kis méretű, monolit erődítési elemekből állnak.

Az a megállapítás, hogy az első világháború előtt, a döntésre hivatott katonai vezetők nagyobb része nem eléggé mélyrehatóan elemezte az állandó erődítés várható szerepét az elkövetkezendő világháborúban, fokozottan áll a tábori erődítés esetében.

Jóllehet mind az 1904-1905. évi orosz-japán háború, mind az 1912-1913-ban lezajlott ún. „Balkán háborúk” félreérthetetlenül megmutatták a tábori erődítés jelentőségének növekedését, a nagyhatalmak mégis igen keveset törődtek a tábori erődítés technikai tökéletesítésével, úgyszintén a védelem vele kapcsolatos elvi és gyakorlati kérdéseinek kidolgozásával.

A háború első hónapjaiban elszenvedett hatalmas veszteségek az arcvonalban harcolókat arra kényszerítették, hogy a megnövekedett tűzhatással (különösen a géppuskák és a tüzérség tüzével) szemben beásással keressenek menedéket. Így alakult ki a támpontszerű, sűrűn megszállt, egyetlen gyalogsági vonal, amely előtt gyenge, hevenyészett akadályokat telepítettek. A támadó számára ennek a gyenge láncnak leküzdése nem jelentett különösebb problémát, mert elég volt egyetlen ponton áttörni, és a támadó máris a gyalogsági vonal hátába került.

Az áttörés veszélyének csökkentésére irányuló törekvés a tábori erődítés mind nagyobb mérvű fejlesztését eredményezte. Így a védelem - a szélességben és mélységben kiépített építményeknek, a korszerű tűzeszközök tüzével és a műszaki akadályokkal egybehangolt rendszerére támaszkodva - egyre nagyobb jelentőségre tett szert, ez a későbbiekben a hatalmas kiterjedésű arcvonalak megmerevedéséhez, egyben a kilátástalan, tömeges veszteségekkel járó állásháborúhoz vezetett.

Az állásháborúra egyrészt a védelem állóképességének, szilárdságának növelésére, másrészt az áttörés új módszereinek kialakítására irányuló törekvés nyomta rá bélyegét. Ebben a küzdelemben a védelem eszközei és módszerei fölényüket megtartották, művészi fokra emelve a tábori erődítés rendszerének kialakítási és alkalmazási elveit.

Az első világháború az erődítés egészének fejlődését számottevően előrevitte. A háborút követő értékelés nyomán, a két világháború között - a húszas évek végére - az erődítés elmélete és módszerei egyre közelebb kerültek a háború gépi korszakának követelményeihez.

Európai övvárak az első világháborúban
A belga erődrendszer

Hermann Gruson német gyáros 1886-ban kezdett kísérletezni öntöttvas burkolatú erődök előállításával és ebből fejlesztette ki a páncélozott kupolát. Ez elsősorban az 1870 után épített föld alatti erődök számára bizonyult alkalmasnak. Brialmont belga mérnök Namurt, Antwerpent és Lieget vizesárokkal védett földalatti rendszerekkel erősítette meg, föléjük páncélozott kupolákban lövegeket épített be. Széles körben alkalmazták a süllyeszthető kupolát, ami a talajjal majdnem egy szintben volt, amíg tüzelőállásba nem hozták. A kupolákat hatalmas ellensúlyok segítségével emelték ki illetve süllyesztették le.

Belgium védelmére kiépített államerődítés ilyen védelmi berendezésekkel bőven ellátott övvárakból állt. A legerősebb, az antwerpeni erődrendszer erődei 1-2 km-re voltak egymástól. A külső és belső erődöv közötti távolságot úgy állapították meg, hogy a támadó tüzérség ne tudja egyidőben mindkettő erődítéseit rombolni. Építése 100 millió aranyfrankba került. 13 napig állta a német csapatok támadásait, s 100 ezer fős ostromló sereget kötött le. A másik két legfontosabb övvár közül Liége 1914. augusztusában 11 napig állt ellen, noha 1 német dandár már 1 nap múlva az erőd mögé került. A Liégenél erősebb (térközeit teljesen kiépítették) Namur csak 5 napig tartotta magát. Gyorsan elesett, mivel az állandó erődítések betonja és páncélzata nem nyújtott védelmet a nagy űrméretű lövegek ellen, a támadó tüzérség felülmúlta a védelmét, e kettő felőrölte a védők morális erejét, a támadást segítette a légi felderítés, s az állandó erődítéseket csupán kisebb erők védték, amelyek összeköttetése a tábori. hadsereggel megszűnt.

A francia erődrendszer

Franciaország keleti határa mentén kialakított államerődítés. Belford, Camp des Romains, Epinal, La Fére, Laon, Lille, Manonviller, Maubeuge, Párizs, Reims, Toul, Verdun erődítései alkották az első világháború előestéjén 17 övvár, 56 megerődített hely, erőd, záró erődítés, 5 megerődített hadikikötő és 23 tengerparti erődítés. A 270 km hosszú francia-német határon jól elhelyezett erődlánc húzódott, kivéve a 64 km-es Toul—Epinal szakaszt. A rés, ahol a Meurthe, a Mortagne és a Mosel folyók völgyei természetes akadályokat képeztek, lehetőséget teremtett a francia stratégáknak csak ott törhettek át a németek, akiket a francia erődrendszer mögött álló francia csapatok oldalba támadhattak.

A francia erődrendszer északi bástyája, a verduni erődrendszer zárta le a Maas átkelőhelyeit, az Argonnenwald átjáróit, a kelet-nyugati felvonulási utakat és biztosított egy védelemre rendelt hadseregetet. A Maas-front déli bástyája, Toul és a kelet felé előretolt Nancy és Lunéville az első világháború előtt, a mandzsúriai és a balkáni állásháború tapasztalatai alapján épült, lezárva a folyó átkelőit, a Woevre útjait. A Maas-menti erődök közül a legjelentősebb a Verdun és St. Mihiel közötti Les Paroches, Troyon, Genicourt, illetve a St. Mihiel és Toul közötti Jony, Liouville, Gironville, Camp des Romains volt.

A határmenti védelem D-i bástyájaként a Mosel partján Epinal főerődje és 50 km-es védelmi gyűrűje lezárta a Strassburgtól a Vogézeken átvezető utakat. A francia erődrendszert záró Belfort gyűrűje Montbéliard és Blamont erődrendszerével fedezte a Jura és a Vogézek közötti ún. burgundiai kaput.

A svájci határig húzódó belforti gyűrű a Vogézekben zárta le a Rajna-völgyi Freiburg—Mülhausen térségéből átvezető utakat. Epinal és Belfort között kisebb erődök és állások vonala húzódott. Ettől délnyugatra, a Dijon—Langres—Besancon térségében lévő erődítések Epinallal és Belforttal erődrendszer-ötszöget alkottak, ellenállási-felvonulási körzetet nyújtva egy hadsereg-csoport részére.

Az 1871-es francia vereség után kiépített francia erődrendszer áttörését arcból a német hadvezetés nem tervezte, a Schlieffen-terv észak felől való megkerülésére épült. Leküzdése az első világháborúban Verdun kivételével nem jelentett különösebb akadályt. Maubeuge 11 napig állta 16 zászlóalj, 21 közepes és nehézüteg, valamint 2,5 lovasszázad ostromát. A korszerű Manonviller 54,5 óráig állt tűz alatt és elesett, Lille, Reims, Laon, La Fére harc nélkül került a németek kezére.

Az orosz erődrendszer

Az Orosz Birodalom nyugati területeit biztosító övvárak, överődök és a köztük létesített záró erődítések összefüggő hálózatát az első világháború előtt 1890-től, francia segítséggel építették ki, illetve részben felujították.

Németországgal szemben a Memel (Nyeman) felső folyását, egyben Litvániát és Fehéroroszországot zárta le Kovno, attól délrere Grodno övvára. A kettő között Olita és Mierec mellett, illetve Grodnótól délnyugatra a Bobr folyó mentén Osszoviec, a Narew mentén Lomza, Osztrolenka, Rozan, Pultusk és Serozk térségében överődöket építettek ki.

A folyók mentén kiépített orosz erődrendszer elemei egyben az átkelőket is biztosították. Az orosz erődrendszer legjobban kiépített szektora a varsói erődöv volt. északon Zegrze a Narew torkolatát (a Bugba) zárta le. A Bug torkolatánál (a Wisztulába) épült ki Novo-Georgiewsk övvára, az orosz erődrendszer legerősebb eleme. A Wisztula vonalát Varsó övvára és záró erődítések védték. Legdélibb pontja Iwangorod övvára volt, a Wieprz torkolatánál (a Wisztulába). A varsói erődöv mögött, önállóan állt Breszt-Litovszk övvára.

Az orosz erődrendszer az Osztrák-Magyar Monarchiávalval szemben a volhyniai várháromszögre támaszkodott, aminek legnyugatibb tagja Luck övvára volt. Iwangorod és Luck között csak záró, ill. tábori erődítéseket építettek ki Lublin, Cholm és Kovel térségében. A Lemberg—Kijev vasútvonalat zárta le Dubno övvára. Luck és Dubno mögött Rovno övvára képezte a második vonalat. Dubnótól délrere csak Proskurov és Kamienec-Podolszk térségében építettek ki komolyabb záró erődítéseket.

Az orosz hadászati tervben azzal számoltak, hogy az elfoglalt osztrák-magyar przemyšl-i erődrendszert beillesztik az orosz erődrendszerbe. Bár 1915. március. 22-én Przemyšl orosz kézbe került, ezt nem tudták megvalósítani, mivel az erődítéseket a védők a vár feladásakor felrobbantották, s a június 3-i osztrák-magyar visszafoglalásig nem volt idő azokat újjáépíteni.

Az orosz erődrendszer 1914-re elavult. A külső védővonal sehol sem húzódott 3-4 km-nél messzebb a vármagtól, így az ostromló tüzérség közvetlenül azt is lőhette. Elavultak az erődtüzérség lövegei és a védelmi építmények is. A második iwangorod-varsói csatában és az azt követő rovno-grodnói hadjáratban az orosz erődrendszer elemei napok alatt elestek. A német csapatok 1915. július 21-én foglalták el Putulszkot és Rozant, augusztus 5-én Varsót, Serozkot és Zegrzét, 9-én Osztrolenkát és Lomzát, 18-án Kovnót, 19-én Novo-Georgiewsket, 22-én Osszoviecet, 28-án Olitát és Mierecet, szeptember 2-án Grodnót.

Az osztrák-magyar csapatok augusztus 4-én foglalták el Iwangorodot, 26-án Breszt-Litovszkot, 31-én Luckot, szeptember 8-án Dubnót. Az egyetlen, magát hosszabb ideig (3 hétig) tartó övvár Nowo-Georgiewsk volt.

Az Osztrák-Magyar Monarchia erődjei az első világháborúban

Az első világháború korszerűsített övvárai közül kettőt vizsgálunk meg részleteiben. Mindkettőnek magyar vonatkozásai vannak. Az egyik Komárom erődje, amelynek csak a korszerűsítésre vonatkozó tervei készültek el, de ezen tervek tanulmányozása alkalmat ad arra, hogy pontosan megértsük a korszerűsítési elgondolások lényegét, ami lényegében mindegyik övvárra vonatkozik. A másik övvár Przemysl erődrendszere, ami az Osztrák-Magyar Monarchia keleti határainak védelmére épült. A korszerűsítésére a XIX. század utolsó harmadában került sor, így az első világháború kezdetére gyakorlatilag elavult. Erődjei között nagyon sok magyar katona harcolt és lelte halálát.

A századfordulótól az első világháborúig eltelt időben a repülés még gyermekkorát élte, a mai értelemben vett harckocsik sem léteztek még. A szárazföldi tüzérség lövegei is mindössze 8 km-re hordtak. Akkoriban az állandó erődítések két fajtáját - szárazföldi és parti erődítményeket - építették. Az előbbiekhez tartoztak az övvárak és a völgyzárak. Az övvárak hídfőkből és nagyobb katonai kötelékek felfegyverzésére, felszerelésére alkalmas erődítésekből álltak. Krakkó várában például a világháború folyamán igen sok nagyobb átvonuló csapatot láttak el lőszerrel és élelemmel, számos üteget újonnan állítottak fel, átfegyvereztek vagy felszereltek. A várak feladata mindig ugyanaz volt: valamely helyhez kötött gyengébb erő védelme az erősebb támadóval szemben, lehetőleg minél hosszabb ideig. A várharc tehát elsősorban időnyerést célozott.

Miután 19I1-ben Gyulafehérvárt a várak sorából törölték, Magyarországon már csak két vár maradt: Komárom és Pétervárad. Magyarország határai nem voltak megerősítve, mert az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikai helyzete 1914 előtt ezt szükségtelenné tette. Pétervárad erre az időre elveszítette jelentőségét és csak egy Szerbia elleni esetleges háború esetén, mint ellátó erőd jöhetett számításba, így korszerűsítésére nem gondoltak. Ezzel szemben Komárom erődítményeit még az első világháború előtt is számításba vették. Komárom

Komáromnak kettős hídfő szerepe volt a Duna és a Vág összefolyásánál. Az volt a feladata, hogy a saját csapatok számára biztonságossá tegye a Dunán való partváltást mindkét irányban. A XIX. század második felére azonban jelentősége alaposan lecsökkent, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia kellős közepén feküdt, így csak, mint utolsó védővonal főtámaszpontja jöhetett számításba egy esetleges háború esetén.

Az első világháború előtti években a Monarchia hadvezetése egy esetleges két, vagy három arcvonalas háborúval is számolhatott (Oroszország, Olaszország és Szerbia ellen). Egy ilyen összehangolt ellenséges támadás esetében utolsó védővonalként a Duna vonalát jelölték meg. A Duna vonalának támaszpontjaiként Krems, Tuln, Bécs, Pozsony, Esztergom, Komárom és Budapest jött számításba. Mivel ezek között csak Komárom volt komolyabb állandó erődítménnyel ellátva, így Komáromot a nagy Monarchia „utolsó védőbástyájának” is nevezték. A világháború előtt ugyanis az a nézet alakult ki, hogy több támadó esetén a Monarchia hadereje a két déli ellenség (Olaszország és Szerbia) ellen helyt tud állni, de ha egyidejűleg Oroszország is támad, Komárom szerepe előtérbe kerülhet. Úgy ítélték meg, hogy a vár bekerítés esetén is helyt tud állni, azonban mivel az utolsó védővonalban volt, korszerűsítésére nem került sor, a pénz az első vonalban levő erődítmények korszerűsítésére kellett, így Krakkó, Przemysl, Trient, Pola, Cattaro, valamint a tiroli és karintiai völgyzárak kiépítésére került sor.

Az övváraknak az volt a rendeltetése, hogy a várost és katonai berendezéseit ellenséges behatás ellen biztosítsák. Az ellenséges tüzérséget olyan távol kellett tartani, hogy ne tudja tűzzel a fellegvárat és a várost elérni, Az 1880-as, 1890-es években amikor Krakkó és Przemysl várait korszerűsítették s a szárazföldi tüzérség legnagyobb hordtávolsága kb. 8 km volt. A váröv egyes védműveit ezért legalább 8 km távolságra kellett építeni, hogy az ellenséges ütegek, amelyek legalább 3 km-re voltak kénytelenek az övtől távol maradni, minimálisan 10 km-re álljanak. Így épültek az igen nagy terjedelmű övvárak, mint például Párizs, melynek külső övkerülete 12 km és egy 500 000 főből álló, tehát óriási körülzáró hadsereget köthetett le huzamosabb ideig.

Komárom erődítéseinek elhelyezkedése a következő: Komáromban nyugaton, a Dunánál kezdve, a városon kívül észak felé, az úgynevezett „Nádorvonal" húzódott és összefüggő, falazott, bástyázott vonalat képezett, az I-VI. számú védőműveket foglalta magában. Folytatva, körülbelül a Vág folyó mentén, a hasonlóan kiépített „Vág-vonal" terült el a VII-XI. számú védőművekkel. A VIII. és IX. számú védőművek között, emelkedik ki egy úgynevezett „várhalom”, messze hordó üteg elhelyezésére. Ez a földből emelt erődítés sokkal magasabb volt, mint az előtte lévő bástyázott arcvonal, és mivel később épült: VIII. 1/2 számot kapott. A lI. számú erődhöz csatlakozott az „Újvár", mellette a „Régi vár”. Az utóbbi a Vág és a Duna összefolyásáig húzódik. A Vág keleti partján a régi „Vág-hídfő" volt kiépítve. Ez a főerődből és mindkét oldalon 3-3 régi, kőből épített sáncból állt, és a keleti oldalon egészen a Dunáig terjedtek.

A vár északi területét mozgósítás esetén előtérállásokkal látták el:

1.        Dunaörs pusztánál, a Pozsony felé vezető úton;

2.        Puszta Nagygadócnál, Komáromtól északnyugatra;

3.        Lándorpusztánál, a várostól északra;

4.        Gyula majornál, északkeleti irányban, amerre az imént említett VIII. 1/2 számú messze hordó üteg is hatott;

5.        kelet felé a Dunán Harcsás pusztánál.

Az előtérállások kb. 2-3 km távolságra voltak a kiépített védőművektől.

A Duna déli partján, a „Vág-hídfőtől” folytatólagosan a régi „Duna-hídfő” húzódott. Ott a Csillagvár volt a főerőd, mellette mindkét oldalon 3-3 öregsánc húzódott. A továbbiakban a déli oldalon nem volt falszerűen kiépített védővonal, hanem csak néhány km távolságra a Duna hídtól déli irányban az „Igmándi-erőd”. Nyugaton a „Monostori erőd" volt közvetlenül a Duna déli partján. A komáromi erőd volt építésének idején Európa legnagyobb védőműve.

A vár déli részén nem terveztek előtérállásokat építeni, mert a várat kifejezetten csak egy Oroszország elleni háború esetén vették számításba. A komáromi vár külső, állandó jellegű erődítéseinek kerülete mindössze 13 km volt. A vár külseje az 1870-es évek óta alig változott, erődművei a XX. század kezdetén már elavultnak számítottak.

A komáromi vár tüzérségi anyaga meglehetősen elavult volt a Monarchia határerődítéseiben elhelyezettekhez viszonyítva. Az első világháború kezdetére azonban azok is elavultak, mert a korszerű fegyverzet kellett a milliós tömeghadsereg felfegyverzésére. Komárom lövegeinek a száma a XX. század elején kb. 350-400-ra tehető, a hozzá rendelt tüzérség létszámát pedig kb.4000 főre. Ezt a létszámot az ott elhelyezett 6. vártüzérezred tette ki, aminek mozgósítás után ennyi volt a létszáma.

A várharc lefolyása

Az ellenség közeledése esetén a várat „hadiállapotban lévőnek” nyilvánították. A várparancsnokra ruházott jogok a várban visszamaradt polgári lakossággal szemben is hatályba léptek. A védőőrséget készenlétbe helyezték.

Hogy az ellenséget minél távolabb tartsák, a védőkörletek tartalékai és a főtartalék is támadást indított a könnyű tüzérütegek támogatásával.

Az ellenség túlereje elől azonban a tartalékok visszahúzódtak a vár körzetébe. Ezt követően mindent elkövettek az ellenfél fő támadási irányainak felderítésére. Ha ez sikerült, akkor hozzáláttak a veszélyeztetett körletek teljes készenlétbe helyezéséhez, hogy a tüzérségi tűz megnyitásával megelőzzék az ellenséges ütegeket. Ha az ellenség már egész tüzérségét harcba vetette, akkor elsősorban a legkellemetlenebb ostromlövegeket vették tűz alá.

A lapos röppályájú nehéz ütegek legnagyobb részét az ellenséges ütegek leküzdésére és az ellenséges utánpótlási vonalak tűz alatt tartására használták.

A nagy tüzérségi párbaj megkezelésénél mindig számolni kellett azzal, hogy az ostromló igyekezni fog, gyalogságát minél közelebb hozni a védművekhez. Ezért éjszakánként a megtámadott védőkörletek előterét járőrökkel derítették fel, és fényszórókkal pásztázták az előterepet. Ha a felderítés sikerrel járt, akkor az ellenség gyalogságát srapnel- és gyalogsági tűzzel árasztották el.

A műszaki csapatoknak főleg az éjszakákat kellett az ellenséges lövések okozta károk kijavítására felhasználni. Az ellenséges roham visszaverésére, az összes rendelkezésre álló löveget és gyalogsági tüzet fel kellett használni. Ilyenkor a védőkörleti tartalékok és a főtartalék minél gyorsabb harcbavetésére törekedtek, akik a védőművek közötti térközöket tisztították meg az ellenségtől, vagy ellentámadásokat hajtottak végre azok ellen az ellenséges rohamoszlopok ellen, amelyek a védőműveket oldalról és hátulról igyekeztek átkarolni.

Ha a vár feladása akár élelemhiány, akár katonai szempontból elkerülhetetlenné vált, a védőőrség a vár védműveit fontosabb fegyvereit és lőszerkészletét felrobbantotta, csak ezt követően tárgyaltak a megadásról.

Przemysl

A Kárpátoktól, pontosabban a Keleti-Beszkidek hegykoszorúját átszelő Uzsoki-hágótól északra, a San folyó és a Dnyeszter által alkotott természetes kapuban fekszik Przemysl városa. Lakóinak száma a század tízes éveinek elején mintegy 40 000, két püspökség székhelye, különféle gyárakkal, iskolákkal és két nagyon régi székesegyházzal. Jelentőségét az adta, hogy rajta keresztül vezetett az Ukrajnából Krakkóba, valamint északról a Lupkovi-szoroson és az Uzsoki-hágón át Magyarországra vivő országút. A vasút megépülése után pedig a San folyó vasúti hídján át haladtak a gabonatermő Dél-Oroszországot a sziléziai iparvidékkel öszszekötő vonatok. Érthető, hogy a katonai szempontból is fontos helyet az Osztrák-Magyar Monarchia minden módon igyekezett megerődíteni.

Przemysl birtokáért már a korábbi évszázadokban is véres harcok folytak. A „Magyarország kapujának" is nevezett várost sokszor ostromolták és dúlták fel a különböző hadak. Azután, hogy II. Boleszlav lengyel király 1071-ben megszerezte, több-kevesebb sikerrel orosz, erdélyi, moldvai, svéd és tatár seregek is ostromolták. 1772-ben, Lengyelország felosztásakor, a Habsburg birodalomhoz került, sorsa ettől kezdve összefonódott a Monarchiával. A vasúti közlekedésbe 1859-ben a Krakkó-Lemberg-vasútvonal építésekor kapcsolták be, 1873-ban pedig az Uzsoki-hágón át épített Ungvár-Csap felé vezető vonallal Magyarországgal is összekötötték.

Az Oroszországgal jobbára feszült viszonyban levő Monarchia katonai vezető körei főleg az 1870-es válságos napok hatására döntöttek úgy, hogy az esetleges orosz támadás várható irányában fekvő várost az akkori haditechnika minden vívmányával felszerelt megerődített hellyé építik ki. Az állandóan pénzszűkében levő bécsi kormány az első világháborút megelőző 15 évben évente átlag hétmillió koronát tudott csak az erődítésekre fordítani, ebből pedig Przemyslnek nem sok jutott. Az 1876. novemberi és az 1878. júliusi koronatanácsokon születtek ugyan döntések a korszerűsítésekre és a munkálatok meggyorsítására, ezek azonban nagyrészt papíron maradtak. Przemysl övvára az első világháború kezdetén egyáltalán nem volt elsőrendű erődítésnek mondható, és messze elmaradt Párizs, Bukarest, Antwerpen, Varsó vagy Verdun erődítési rendszere mögött.

A város körül két övvonal kialakítását tervezték, a külső vonal erődjei közötti térközöket a békeidőszakban nem erődítették meg, ezeket az ún. felszerelési időszakban - melynek időtartamát a mozgósítástól számított 42 napban határozták meg - tervezték kiépíteni. A külső övvonalban összesen 37 erődöt építettek a terep kiemelkedő pontjain, a várható támadási irányokat lezárva. Az erődök közül azonban csak 13 volt újabb építésű, páncélkupolás erőd, a többi részben nyílt tüzelőállásokkal ellátott, falazott terméskőépítmény volt (amely legfeljebb a 150 milliméteres lövedékeknek állt ellen). A páncélozott erődök többsége a legveszélyeztetettebb délkeleti és északnyugati oldalon épült. A délkeleti részt ezen kívül még egy körkörös védelemre berendezett erődkörzet is erősítette. Az erődített öv átmérője nagyjából nyugat-keleti irányban kb. 15, észak-déli irányban kb. 12 km volt, tehát a világháború elején alkalmazott lövegek legnagyobb része szinte az egész védett területet tűz alatt tarthatta.

A belső öv közvetlenül a város szélén húzódott. Az itt épült 19 erőd közül mindössze egy kőépítményű erőd volt, a többiek földsáncokkal erődített tüzelőállások. Az erődök térközeit viszont itt álcázott lövészárkokkal és tüzelőállásokkal kiépítették, és előttük akadályokat is telepítettek. Az I-től XXI-ig római számmal ellátott erődök körzetében betűvel és arab számmal jelzett alkörzetek voltak, amelyek a gyalogsági és tüzérségi állásokkal együtt erődcsoportokat alkottak.

Az erődökbe átlagosan 12-15, a nagyobbakba 20 löveget építettek be, és 2-3 géppuskával, valamint fényszórókkal és optikai jelzőeszközökkel látták el őket. A védők létszáma erődönként kb. egy század volt. A várat 8 védőkörletre osztották. Az I. és II. számú védőkörlet a várost foglalta magában, itt az általános tartalékot tervezték elhelyezni. A közvetlen védelem a III-VIII. védőkörlet feladata volt, védőkörletenként 5-8 zászlóaljjal, 15-20 géppuskával és 80-150 löveggel.

Az erődökben összesen 875 löveg volt, köztük 299 elavult 1861 M. 120 és 150 milliméteres ágyú, 3,5 kilométeres legnagyobb lőtávolsággal. Ezek a lövegek még fekete füstű lőporral tüzeltek (az orosz megfigyelők később álcázó lövegeknek vélték őket, nem akarták elhinni, hogy ezek valódi fegyverek). De a többi löveg sem volt korszerű, legtöbbjük átlagosan 6 kilométerre hordott. Igazán modern löveg csak a 4 darab 305 milliméteres mozsár volt a várban. A tüzérség tűzvezetése nagyon nehézkes volt. A távíró és távbeszélő vonalakat a földre, illetve a föld fölé telepítették. Ezek a későbbi ostrom idején az ellenség tüzérségi tüze következtében csakhamar tönkrementek.

A lövegek lőszer kiszabata csövenként átlag 500 lövés volt, úgy vélték ez háromhavi ostrom kivédésére elegendő lesz. Az erődrendszer géppuskákkal nagyon gyengén volt ellátva. Az erődökben mindössze 42 darab beépített, a védőkörleteknél 72 darab mozgatható géppuska volt. A háború idejére érvényes hadrend szerint a vár védőőrségét 2 (egy osztrák és egy magyar) népfelkelő dandár, 43 vártüzérszázad, 49 népfelkelő tüzérosztag, 8 műszaki század, 65 munkásosztag, továbbá híradó, vasúti és egészségügyi csapatok, intézmények alkották.

A vár közvetlen környékének 21 helységét, erdőségeit és a kilövést gátló létesítményeket a felszerelési időszakban le kellett tarolni, így a vár rejtett megközelítése az ellenség számára megnehezült.

A múlt század második felében kialakult nézetek szerint a nagy kiterjedésű övváraknak vagy más elnevezéssel a táborváraknak a védelem feladata mellett a tábori hadseregek hadműveleti bázisát is kellett alkotniuk. A szakemberek úgy vélték, hogy a vár lövegeinek védelmében a hadsereg nyugodtan tud felkészülni a támadásra.

A gépi korszak kialakulásával, az új, nagy hatású és nagy hatótávolságú fegyverek és a repülőgépek megjelenésével az övvárak az eléjük tűzött feladatnak egyre kevésbé tudtak megfelelni. Kiderült, hogy a nagyobb megerődített helyek védelme nagy erőfeszítéseket követel. Így az övváraknak az a szerepe, hogy katonai szempontból fontos helyeket elzárjanak, addig, amíg a hadsereg ezeket a pontokat ideiglenesen elhagyni kényszerül, megszűnt. Emellett aránytalanul nagy saját erőt is igényeltek. Ez volt a helyzet Przemyslben is, ahol végül is olyan erőket áldoztak fel, amelyek a váron kívül, a hadsereg kötelékében sokkal nagyobb szolgálatot tehettek volna.

Nem felelt meg a przemysli erődrendszer annak a célnak sem, hogy nagyobb ellenséges erőket kössön le, mert az ellenség, ha néha néhány korlátozott célú támadással meg is támadta a várat, ezt gyengébb, tartalékos állományú magasabbegységekkel tette. A kiképzett első vonalbeli csapatokat a főerők kötelékében vonultatta fel .Az osztrák-magyar hadvezetésnek a magára hagyott vár több gondot okozott, mint amennyi előnyt teremtett az átkelőhelyek lezárásával és a védőőrség időnkénti kitöréseivel. A vár egyáltalán nem volt magányos sziget, amelyet körülfogva hömpölygött tovább az ellenség áradata nyugat felé, és küzdelmét nem mint egy „magányos őrszem" vívta. A valóságban a vár helyzete szabta meg a hadseregek hadműveleteit - és befolyásolta a vezetés döntéseit.

A vár már az augusztus végi hadműveletek idején a hadsereg hadtápterületének körzetébe került, sőt rövid idő múlva a harcok színterének közelébe jutott. A hadiesemények közvetlenül is érintették annyiban, hogy őrségének egy részét - mint láttuk - kivonták és a tábori hadsereg megerősítésére alkalmazták.

Az erődöv fontossága igazában csak akkor került előtérbe, amikor a hadseregek a szerencsétlen végű lembergi csata után visszavonulni kényszerültek. A vár ekkor valóban lelassította az ellenség előretörését, de megállítani nem tudta. Mindenesetre komolyan korlátozta az oroszokat, akiknek nem maradt idejük, hogy október elején ezt az akadályt elhárítsák.

A második körülzárás idején megváltozott a helyzet. A hadseregek visszavonulása nem volt olyan pánikszerű, mint szeptemberben. Az osztrák-magyar hadseregek viszonylag jó rendben, rendezetten vonultak vissza és az oroszok előretörésének lelassításához nem volt szükség az erődrendszerre. A szeptemberi harcok még aránylag kis területen folytak, a várat az oroszok nehezen kerülhették ki. Novemberben azonban már a tevékenység színtere kibővült, a magában álló vár jelentősége a Keleti-tengertől a román határig terjedő arcvonalon erősen lecsökkent. A fő események nem a vár körzetében, hanem attól messze történtek, nem volt várható tehát, hogy a vár komoly ellenséges erőket fog lekötni. Mindennek arra kellett volna ösztönöznie az osztrák-magyar hadvezetést, hogy fontolja meg a vár esetleges kiürítésének lehetőségét. Ezt annál is inkább meg kellett volna tennie, mert a második körülzárás előtt sokkal kevésbé volt meg a lehetősége egy későbbi felmentésnek, mint a szeptemberi visszavonuláskor. A vezetésnek Galíciából minden nélkülözhető erőt a döntés színhelyére kellett összpontosítania. A vár felmentése ilyen körülmények között csak hosszadalmas átcsoportosítások után válhatott volna valóra.

Tény, hogy a vár bizonyos nagyságú ellenséges erőket továbbra is leköthetett, és meggátolhatta, hogy az oroszok a San folyó átjáróit használhassák, de ezzel szemben nagy létszámú saját erőket is lekötött anélkül, hogy megakadályozhatta volna az ellenséget a várat kikerülő utánszállítási utak berendezésében. A vár tartása mellett egyetlen indok szólt: őrsége kirohanásaival segíthette a tábori hadseregek küzdelmét és nyugtalaníthatta az oroszok hadtápterületét. De ez az indok is csak addig érvényes, amíg lehetőség van a hadseregek támadó hadműveleteire. Ha ez elmarad, a vár menthetetlenné válik.

A przemysli tragédiát elemző első világháború utáni munkák a vár elestének okául kizárólag az éhséget, kimerülést, a harcérték csökkenését említették, de a hibás politikai és katonai döntésről jóformán alig szóltak.

Záró erődítések az olasz-osztrák arcvonalon az első világháborúban

Az Osztrák-Magyar Monarchia és Olaszország a háború előtt nagy gondot fordított a- határmenti hegyvidék megerődítésére. A volt monarchia tiroli és karintiai határainak záró erődítései lehetővé tették, hogy az ott védő gyenge erők az olaszok sokszoros túlerővel indított támadását felfogják. A zárók mintegy gerincét képezték a kiépülő védelmi övnek; mivel a támadó nehéz tüzérség tüzét magukra vonták, tehermentesítették a tábori erődítéssel készült harcállásokat.

Az olasz határon a déltiroli és karintiai arcvonal betörési pontjai mindenütt zárókkal voltak ellátva, míg az Isonzó vonalán nem épültek erődítmények, mert itt a Monarchia mindig támadó hadműveleteket tervezett. Az állandó erődítések hiányát itt az első világháború alatt  a csapatok meg is érezték.

Az olasz zárók feladata az Alpok hágóinak lezárása volt. Ezek részben régebbi építmények voltak, részben közvetlenül a háború előtt épültek, modern fegyverzettel és modern építési megoldásokkal. Szerkezetileg általában gyenge födémmel és gyenge páncélzattal voltak ellátva, így a nehéz tüzérség tüzének huzamos ideig nem tudtak ellenállni. Az 1916. májusi támadás alkalmával a Mt. Verenaio, Campolongo-i, Campolon-i és Punta-Corbin-i modern, páncélozott lövegállásokkal ellátott zárók már a tüzérségi tűz következtében elestek, anélkül, hogy a gyalogság közelharccal támadta volna. A hátrább fekvő, régebbi típusú Interotto, Casaratti és Cornolo zárókat az olaszok kiürítették.

Az olasz Isonzo-arcvonal oldalát és hátát a Valsugana-ig az alábbi zárók biztosították:

a Fella-völgyben Osoppo;

a felső Piave és Boite-völgyben Lorenzago és Piave di Cadore;

a Cordevole-völgyben Agordo és Fonzano;

a Sugana-völgyben Primolano.

A Flitsch-Tolmein-i (caporettoi) áttörés 1917. őszén az olasz hadsereg teljes visszavonulásával járt. A visszavonuló olasz csapatok a Tagliamento megerődített vonalán kiépített latisanai és a codroipoi hídfőkben sem tudták a támadókat megállítani. A hegyi arcvonalon az olaszok szívós ellenállás után elsőnek az Osoppotól északra fekvő San Simeone zárót ürítették ki, amelyet védőőrsége felrobbantott. (1917. november 17.)

Pieve di Cadore védőművei, miután minden oldalról bekerítették, beszüntette az ellenállást. A Cima di Campon levő Lione páncélos záró véres közelharc után esett el. Páncéltornyaiban ekkor már nem voltak nehéz lövegek. Fort Col di Lan és Mt. Lisser védműveit a védőőrség felrobbantotta.

Az erődítések katonai értékének megítéléséhez vizsgáljuk meg, milyen erők álltak egymással szemben 1915 május 23-án, az olasz hadüzenet napján. A Monarchia részéről a haderő döntő többsége az orosz-, illetve a szerb arcvonalon harcolt. Az olasz határon mindössze 128 népfelkelő zászlóalj tartózkodott. Egy zászlóalj esetében kb. 1000 katonával számolunk. A népfelkelő alakulatok idősebb korosztályból összeállított, gyengén felszerelt zászlóaljak voltak. Ezzel szemben Olaszország majdnem a teljes haderejét sorakoztatta fel, ami 500 zászlóaljból állt. A teljes támadó haderő létszáma kb. 800 000 főt tett ki.

A Monarchia záró erődítései az olasz arcvonalon

Tirolban a tartalékokat is beleszámítva, a Monarchia részéről, átlag minden 10 méterre jutott egy puska és minden 3 kilométerre egy könnyű löveg. A hadüzenet után az olasz arcvonalra áthozott alakulatok sem Tirolba érkeztek, hanem az Isonzó mellé. A hegyi arcvonalon a Monarchia számára az időnyerés volt a legfontosabb cél. Ebben fontos szerep hárult a hágókat, völgyeket, járható irányokat védő zárókra.

A Trieszt elfoglalására indított olasz támadások a Monarchia itt védekező csapatainak zömébe ütközött és elakadt. A második fő irány, Trient elfoglalása már a hegyi front területére esett, mint a harmadik, Kreutzbergen át Puschtertalba való kijutás. Az itt húzódó vasútvonal megszerzésével lehetővé vált volna Tirol elszigetelése.

Mind a Tirolba, mind a Karintiába vezető, betörésre alkalmas útvonalakat azonban a legnagyobbrészt az 1880-as években épült állandó erődítmények zárták le, amelyek az olaszokat arra kényszerítették, hogy a nehéztüzérségüket felhozzák a hegyek közé. Ez meglehetősen sok időt vett igénybe, így a Dolomitokban és Karintiában indított komolyabb támadásokra a hadüzenetet követő hatodik héten kerülhetett sor. Addig viszont a védelmet mindenütt meg tudták szilárdítani. A harcokban azáltal tehermentesítették a tábori védműveket; hogy az ellenség nehéz tüzérségének tüzét magukra vonták. Bár ez a tűz távolharc berendezésük nagy részét megsemmisítette, közelharcra még mindig alkalmasak voltak, ami akár a támadó, akár a védő tábori csapatok számára nagy segítséget jelentett.

Annak ellenére, hogy a Monarchia katonapolitikai helyzete rendkívül rossz volt, az államerődítésre lényegesen kevesebb pénzt tudott fordítani, mint ellenfelei. Az 5400 kilométeres határ háromnegyed részét támadással számolhatott, tehát határerődítéseinek a feladata mindössze az időnyerés lehetett. Ahol a határerődítéseket kiépítették, mint az olasz arcvonalon, ezt a célt el is érték. Ahol azonban hiányoztak az erődítések, mint például Erdélyben, az ellenség könnyedén tört át a hegyeken és jelentős anyagi és erkölcsi kárt okozott az országnak.

Tény, hogy az erődítések nagyon sokba kerültek és kerülnek, mégis egy érdekes példa a megtérülésre vonatkozóan. A Lavarone-Folgaria erődítményekre az olaszok a hadüzenet napjától októberig, azaz öt hónap alatt 25 000 db 21 cm-es, vagy annál nagyobb lövedéket lőttek ki. Egy nehéz lövedék ára átlagban 1000 aranykorona volt, így az olaszoknak az erőd lövetése 25 millió aranykoronájába került az első öt hónapban. A kis és közepes kaliberű lövegek lövedékeinek az árát még nem is számoltuk. Ez az összeg két és félszer nagyobb mint a Lavarone-Folgaria fennsík 7 erődjének az építési összköltsége. (Magyar Katonai Szemle 1938/11. 147.oldal) Az erődök a nagy tüzérségi tűz ellenére a védők kezén maradtak. A további ostrom számadatait már senki nem tartotta nyílván.

 

 
Naptár
2017. Július
HKSCPSV
26
27
28
29
30
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
01
02
03
04
05
<<   >>
 
Számláló
Indulás: 2005-12-26
 
A MAG TV FELVÉTELEI
 
The Árpád- Line
 
English version
 
De Arpad Lijn
 
Nederlandse
 
Publikationen
 
Studiums
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Linkajánló

www.bunkermuzeum.hu

www.klkf.gportal.hu

www.bazsalicska.gportal.hu

www.varak.hu

 

SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG - TUDJ MEG TÖBBET SELENA GOMEZ MAGÁNÉLETÉRÕL, SZERELMÉRÕL, CSALÁDJÁRÓL, KARRIERÉRÕL!    *****    HA TE IS IMÁDOD A ZÖLD ÍJÁSZ VILÁGSIKERÛ SOROZAT ELBÛVÖLÕ SZERELMESPÁRJÁT AKKOR ITT A HELYED! MAGYAR OLICITY SITE    *****    The Vampire Diaries & The Originals szerepjáték - ha kedveled a sorozatokat és írni is szeretsz, ne habozz!    *****    Rendhagyó kedvezményt ajánlok Nektek, Te monhatod meg, hogy mi legyen az ára. Pl.: Születési, párkapcsoklati, horoszkóp.    *****    KÖNYVismertetõk, kötelezõ olvasmányok    *****    BOOKFANCLUB -> A könyvek birodalma elvezet a képzelet csendes világába!<<-BOOKFANCLUB    *****    Ingyenes, korlátlan képfeltöltés!!! www.kepfeltolto.eu    *****    Autista - Állatbarát - Homoszexuális - Intelligens - Kívülálló - Mûvészlélek - Segítõkész - Toleráns    *****    Portálépítés és portáldíszítés kezdõknek és haladóknak! Rengetek leírás, JavaScriptek , CSS ,HTML kódok,Design!    *****    HAT ÉVE ONLINE! - LÁTOGASS EL MAGYARORSZÁG EGYETLEN MÛKÖDÕ SELENA GOMEZZEL FOGLALKOZÓ OLDALÁRA! - HAT ÉVE ONLINE!    *****    A SZULTÁNA: HÍREK - KÉPEK - SOROZATISMERTETÕK - TÖRTÉNELMI INFÓK - ÉRDEKESSÉGEK MINDEN MENNYISÉGBEN A SOROZATRÓL    *****    Bûbájos boszorkák - Charmed - Extrák - Érdekességek - Cikkek - Interjúk - Bûbájos boszorkák - Charmed - Charmed -Játékok    *****    Itt a nyár! Kivirágzott a mályva és a pipitér! Hogy mit szólt ehhez a két virágmanó? Gyere, és olvasd el a Mesetárban!    *****    STITCHERS - Magyarország egyetlen oldala a természetfeletti krimi-drámasorozatról! A Stitchers sorozatot megéri nézni!    *****    Nézz Élõ live filmet gportalon. Klikk klikk klikk.    *****    Gréti. 23. Egyetemista. Chevelle. Rap. Jégkorong. Ottawa Senators. Jean-GabrielPageau. Írás. Olvasás. Blog. (:    *****    Élõ live mozifilmek. Ha szereted a filmeket, sorozatokat, meséket akkor itt a helyed!    *****    Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok    *****    ARIANA GRANDE TODAY - MAGYARORSZÁG EGYETLEN ARIANA GRANDÉVAL FOGLALKOZÓ HONLAPJA - TUDJ MEG RÓLA MINDENT    *****    KOSEMBLOG.GP//A MAGYAR "A SZULTÁNA" RAJONGÓI OLDAL//BY: KÖSEM// KOSEMBLOG.GP//MINDEN, AMI KÖSEM...