Natalia Viktorovna Filonenko: „Árpád-vonal” A szovjet csapatok támadó hadműveletének előestéje a Keleti-Kárpátokban[1]

(Szabó József János)

Natalia Viktorovna Filonenko a történelemtudományok kandidátusa, a voronyezsi I. Péter Cár Állami Agrár Egyetem egyetemi docense 2017. februárjában jelentetett meg egy tanulmányt az egyetem szakfolyóiratában^[2] „Árpád-vonal” A szovjet csapatok támadó hadműveletének előestéje a Keleti-Kárpátokban címmel. Felkeltette az érdeklődésemet, mert az Árpád-vonalban vívott harcokról szól, ráadásul az Orosz Föderáció Védelmi Minisztériumának Archívumából származó forrásokra is hivatkozik.^[3] A cikk tanulmányozása aztán nem hozott meglepetést, sőt jelentős újdonságot sem, mert a szerző által megjelölt tanulmányozott szakirodalom között elsőként a saját, Az „Árpád-vonalról írt” könyvem szerepelt.^[4] Az orosz központi levéltár archívumából származó, a 4. Ukrán Front harcairól szóló jelentések a Kárpáterődítések külső vonalában a Hunyadi-állásban vívott harcokról szól, azaz értékeli a védelem felépítését is.

Kerestem a tanulmányban a saját gondolataimat is, azonban azokat nem találtam meg, ellenben visszaköszöntek azok a sztereotípiák, amelyek a második világháború utáni szovjet, de akár a magyar hadtörténet-írásra is jellemzőek: „Absztrakt: Az Orosz Föderáció Védelmi Minisztérium Központi Archívumának dokumentumai tanulmányozásán és szintézisén, emléktárgyak és egyéb elemzési forrásokon alapuló cikkben a keleti (ukrán) Kárpátokban a magyar csapatok védelmi vonalainak rendszerét mutatja be a Kárpátok lábánál 1944 őszén. Arról, hogy a magyar parancsnokság túlbecsülte a Kárpátok taktikai tulajdonságait, és alábecsülte a manőverezhetőséget, a szovjet erők, azon képességét, hogy leküzdjék a legnehezebb hegyvidéki és erdős területeket, ami végül a magyar védelem áttöréséhez vezetett, leküzdve a Kárpátok fő gerincét, ami lehetővé tette, hogy a szovjet csapatok kilépjenek a magyar Alföldre.”^[5]

A docens asszonytól nem áll távol a magyar – szovjet hadtörténelmi események vizsgálata, mert a kandidátusi értekezésében is hasonló témát fejtett ki, amit szintén az elmúlt esztendőben védett meg a voronyezsi egyetemen. A disszertáció a szovjet csapatok harcának történetét mutatja be a „horthi” Magyarország fegyveres erői ellen.^[6]

A disszertáció a Kárpátokban kiépített magyar védelmi rendszert nem érinti, így maradok a tanulmány néhány megállapításának kritikai elemzésénél.

A tanulmány egy rövid erődítéstörténeti áttekintés után rátér a címben megjelölt mondanivalóra, és megállapítja, hogy Csehszlovákia feldarabolása után Magyarországnak és Szovjetuniónak közös határa lett, ezért a magyar hadvezetés hozzákezdett az Árpád-vonal kiépítéséhez. A szerző valószínűleg nem értette meg az általam leírtakat, mert 1939-ben még az „Árpád-vonal” név sem létezett, ráadásul nem a Szovjetunió ellen tervezték kiépíteni, hanem Románia ellen egy esetleges Dél-Erdély visszafoglalására indított támadás esetére. 1939-ben valóban készül erődítés az Uzsoki- és a Vereckei-hágókban, de ez még nem az Árpád-vonal volt. Ráadásul az akkori standardnak számító Maginot-vonal építményeit vették alapul.

A szerző többes számot használ: „Árpád-vonalak”, mert szerinte három részből állt: a Hunyadi-vonal, a Szent László- és az Árpád vonal.  Valamit félreértetett a szerző, mert vonal csak egy volt, az Árpád-vonal, amit 1943-tól kezdve kiegészítettek a Szovjetunió irányában két előfelvételi állással, a határon, a hágókban kijelölt Szent-László állással, a Kárpátok előhegyeiben, a megközelítési útvonalakon a Hunyadi-állással. Ezeket együtt nevezték Árpád-állásnak. A Székelyföld körkörös erődítésével együtt mind ezek „Kárpáterődítés” néven szerepeltek az akkori a hadműveleti iratokban.

A szerző részletesen leírja a Hunyadi állás vonalvezetését, ennek egyszerűsített katonaföldrajzi értékelését is adja, aminek tartalmát nagy valószínűséggel a hadtörténeti összefoglalókból meríti. „Az 1. és 4. Ukrán Front részeinek kellett legyőznie ezt a súlyos természeti akadályt. A Keleti-Kárpátok egy hatalmas hegység, területe északon a Duklai-hágótól délen a Fekete Cseremosz folyóig ér. Ezek a hegyek nem magasak, de hatalmas területet és meredek lejtőket foglalnak magukba, ahol nehéz volt a közlekedés.”^[7]

Az erődrendszer általános jellemzése nem tér el az eddig ismertektől, azonban a Hunyadi-állás berendezéséről annyit tudunk, hogy az Északkeleti-Kárpátok hágóit lezáró erődítések legkülső vonala volt. Nem volt összefüggő védelmi vonal. Műszakilag megerődített támpontokból, műszaki zárak és fa- és földerődök, illetve reteszállások rendszeréből állt. A Keleti-Beszkidekhez és a Máramarosi-havasokhoz vezető utakat zárta le a völgyek bejáratánál. Déli végpontja a Csorna Hora előterében lévő Zabie, Mikulicsin és Jaremcsa helységek térsége volt, fontosabb támpontjait a Javornik és a Gorgan előterében, a Tatár-hágó felé vezető úton Gyeljatyinnál, a Toronyai-hágó előtt Zielonánál és a Vereckei-hágóhoz felvezető úton, Sztrijnél építették ki. A Hunyadi-állás északi végpontja a Magura lábainál, az Uzsoki-hágó felé vezető völgyben, Turka volt.

A dolgozat értékes része számomra a Hunyadi-állásról írott összefoglaló és az annak északi helységtámpontját rajzokkal is illusztrált része volt.

A magyar védelem helységtámpontjainak főellenállás-vonalai a harcászati mélységben épültek ki a védelem teljes szélességében. Vonalvezetésük a folyókhoz igazodott, a hegygerincek és önálló magaslatok lejtőit követte. Hegyi viszonyokhoz igazodva minden természetes akadályt kihasznált, jelentős erődítményt nem építettek, ellenben felépítése folyamatos ellentámadási lehetőséget biztosított.

A közbenső védelmi vonalak, reteszállások folyókra épültek, mint a San, Stríj, vagy az Opir. A legnagyobb erődítmények a város (Turka–SzJJ) és Sztrij-folyó között voltak. Ez annak köszönhető, hogy ez a terület volt leginkább járható a szovjet csapatok számára.

A helységtámpont erődítményekkel való beépítettségének mértéke az első és második védelmi vonalban azonos volt. Azonos volt a védelmi vonallal szélén is, de egyes területeken erősebb erődítmények voltak, különösen a gépjárművekkel is jól járható utak mentén.^[8]

A védelemi rendszer egyik legerősebb csomópontjaként a Felsőgerebeni erődöt jelöli meg. Ennek az lehet az oka, hogy az 1939-ben épített erőd még a Maginot-vonal mintájára készült, azonban a francia erődrendszer áttörését követően ilyen erőd már nem épült. A szerző nyilván azért részletezi a felsőgerebeni erőd elemeit, mert a levéltári források erről szólnak részletesen, annak ellenére, hogy ez a visszavonulást fedező harcokban már nem vett részt. A helyét is tévesen határozza meg, mert a felsőgerebeni erőd nem Turka környékén, de még csak nem is a Hunyadi-állásban található, hanem a Vereckei-hágó mögött, az Árpád-vonal völgyzárainak vonalában.

Végezetül szól a magyar védelem gyengeségéről is, ami szerinte a Kárpátokban a hadműveleti záróvonalak hiánya és nagyok voltak a völgyzárak közötti erődítetlen hézagok is. Ennek szerinte az volt az oka, hogy a magyar hadvezetés tévesen értékelte a Kárpátok harcászati tulajdonságait és alul becsülte a szovjet csapatok képességeit, miszerint le tudják küzdeni a legnehezebb hegyvidéki erdős területeket is. Románia kiugrásáról, ennek a háború menetére gyakorolt hatásáról nem tesz említést.

A szerző a felhasznált irodalmak között megadja a Hadmérnöki folyóirat 1945. évi 5-6. összevont számában megjelent cikket is, ami immáron nem a Hunyadi állás egy helységtámpontját, hanem hadmérnöki szemmel a Tatár-hágó mögötti körösmezői völgyzár felépítését és építményeit elemzi. Ez az általa állítólag felhasznált irodalom elkerülhette szerzőnk figyelmét, mert a dolgozatban ennek megállapításai nem szerepelnek. Pedig az Árpád-vonal hadmérnöki értékelését végezte el Ignatov és Kuznyecov kapitány.^[9]

Székelyföld területén a román átállás miatt az Árpád-vonal völgyzáraiban nem került sor nagyszabású védelmi harcokra, mert azt a bekerítés veszélye miatt fel kellett adni^[10]. A védelemhez szükséges berendezések sem készültek még el teljesen. Az erődítmények védelmét ellátó csapatok sem voltak még megfelelően kiképezve (Székely Határőrség), vagy a harcra alkalmas kötelékek a Kárpátok előterében harcoltak.

A székelyföldi erődítések által vívott védelmi harcokról így kevés tapasztalatunk van, ám a Kárpátalján az 1. magyar hadsereg által vívott harcokról számos leírás maradt fenn. Az észak-erdélyi nagy bekerítés elmaradása a Vörös Hadsereg számára sikertelen hadműveletnek számított, amire keresték a magyarázatot. Még folyt a háború, amikor tanulmányozták a Kárpátok magyarországi szakaszán kiépített védelmi rendszert és próbálták megérteni a sikertelenségük okait. A tapasztalatokat közre is adták a szovjet „Haditechnikai magazin” 1945. évi 5-6. összevont számában:

„Műszakilag berendezett terep az „Árpád” vonalban – Az Árpád-vonal (a Kárpátokban) minden idők erődítési építményekkel legjobban berendezett védelemi terepszakasza volt – mind a tűz, mind a személyi állomány védelme, mind a mozgás akadályozása szempontjából. Masszív kazamatákat a tűzfegyverek számára az ellenség felőli oldalon nem építettek, mert az erdős-hegyes terepen ennek nem is lett volna értelme.

Az ellenség csapatainak felépítése, fegyverzete (gépesített lövész csapatok- Sz. J. J.) azt eredményezte, hogy a terep a védekező félnek kedvezett. Az élőerő és a tűzfegyverek számára készített védelmi építmények aránya az Árpád-vonalban 2:1 volt. Minden védelmi csomópont és támpont kiváló minőségű vasbeton és földfa bunkerekből állt, hogy megvédje az élőerőt és az anyagi készleteket. Minden támpont és védelmi csomópont rendszer általában minimális vasbeton és földfa védelmi építménnyel rendelkezett.”^[11]

Szerzőnk, Natalia Viktorovna Filonenko dolgozatának végén a felhasznált irodalom között megtaláltam Andrej Antonovics Grecsko vezérezredes az 1. gárdahadsereg parancsnokának A Kárpátokon át című, magyarul 1977-ben a Zrínyi Katonai Kiadó gondozásában megjelent könyvét is, aminek lényegi megállapításai elkerülték a kandidátus asszony figyelmét.[12]

A Hunyadi-állás volt az első védelmi vonal, amit az 1. Ukrán Front balszárnyának és a 4. Ukrán Frontnak, a visszavonuló csapatokat üldözve, meglevő erőivel, eszközeivel menetből át kellett törnie. Grecsko vezérezredes így ír könyvében az eseményekről: „Ahogyan csapataink előnyomultak a Kárpátok előhegyei közé, az ellenség ellenállása egyre fokozódott. A terep átszegdeltsége elősegítette az erős védelem előkészítését a 4. Ukrán Front csapatainak előnyomulási útvonalain. De az a szívósság, ahogyan csapataink a kivételesen nehéz viszonyok között támadtak, arra kényszerítette az ellenséget, hogy augusztus 6–12. között lassan visszavonuljon a Kárpátokhoz. Ennek ellenére csapatainknak azokat a kísérleteit, hogy augusztus 12–15 között a támadást tovább folytassák, nem koronázta siker. A 4. Ukrán Front magasabb egységei az eddig elért terepszakaszon megálltak [13] …augusztus közepén a 4. Ukrán Front csapatai ideiglenesen védelembe mentek át. A beállott hadműveleti szünetet a parancsnokok, a törzsek és a politikai szervek arra használták fel, hogy a személyi állományt, a fegyverzetet, a haditechnikai és szállítóeszközöket előkészítsék az erdős-hegyes terepviszonyok között rájuk váró új támadó feladatok megoldására”[14]

Ahol a 4. Ukrán Front csapatai megálltak, az a védelmi rendszer külső vonala, a Hunyadi-állás volt. Grecsko tábornok, mint jól felkészült katona, azt is tudta, hogy miért állította le a szovjet hadvezetés a Vörös Hadsereg hiábavaló rohamait. Könyvében mégis szemérmesen hallgat arról, hogy időközben megkezdődött a 2. Ukrán Front Iaşi–Kisinyov térségében indított, a Kárpátokat délről megkerülő hadművelete, s hogy a 4. Ukrán Front nem rendelkezett annyi erővel, amennyi elegendő lett volna a Kárpátok védelmi rendszerének leküzdéséhez. Aprólékos, lassú hadműveletek sorozatára volt tehát szükség, hogy lekössék a Keleti-Kárpátokban harcoló magyar és német erőket. Az arcvonal északi szárnyán a Vörös Hadsereg már túlhaladt a Keleti-Kárpátok vonalán, nem jött volna jól egy déli irányból indított német csapás a Berlin felé előnyomuló kötelékek hátába. A 4. Ukrán Front tehát fontos szerepet kapott. Csupán a védelem nem volt elegendő, aktív támadó tevékenységet kellett folytatnia, ami nem volt egyszerű feladat, mert…

„…A hegyes terepen való támadás a harctevékenységek egyik legnehezebb fajtája. Az igen nagy mértékben összeszűkült és mélyen tagolt harcrend, a megnyúlt hadtápvonalak megnehezítik, néha pedig teljesen kizárják a frontális manővert, bonyolultabbá teszik a híradás megszervezését, az együttműködést és a harcbiztosítást. A hegyi folyók szűk völgyeiben levő hatalmas erődítések lehetetlenné teszik a frontális rohamokat. A támadás rendszerint így erdő borította hegyláncokon keresztül csak megkerülő manőver révén, úttalan vidéken, a megerődített körletek kikerülésével lehetséges.”[15]

A 4. Ukrán Front csapatai 1944 szeptember–október folyamán végrehajtott hadműveleteik során nem jutottak el az Árpád-vonalig, csak a hágók egy részét, a Szent László-állást foglalták el.

„Az ellenségnek a 4. Ukrán Fronttal szembeni fő védőöve az államhatáron húzódott, a Kárpátok fő hegylánca mentén. A hegyes terepviszonyok elősegítették a tábori típusú berendezésekkel megerősített, tartós erőd-tűzállások és harckocsiakadályok fejlett rendszerének kiépítését, erős védelem létrehozását. Valamennyi hegyi átjárót, amelyeken keresztül a csapatok mozoghattak, védelmi csomópontokkal zárták el. Az utakon, a folyók árterületein és medrében, az utak melletti hegyek lejtőin elhelyezett harckocsiakadályok, akasztók, korlátok és sorompók, a megközelítő útvonalak sűrű elaknásítása és a tartós berendezések géppuska- és tüzérségi tüze az arctámadás számára hozzáférhetetlenné tette a megerődített körleteket. Csak megkerülő manőverek révén lehetett áttörni az úgynevezett Árpád-vonalon.”[16]

Grecsko vezérezredes leírta azt is, miért volt szükség az oly sokszor emlegetett megkerülő manőverek sorozatára. Az Árpád-vonalat erős védelmi rendszernek tartotta, annak ellenére, hogy csak torzó volt, hiszen a völgyzárak közötti hegygerinceken alig volt erődítés, de még elegendő csapat sem állt a védők rendelkezésére, hogy minden hézagot lezárjanak.

„…Az Árpád-vonalon az ellenség – csupán a 4. Ukrán Front szakaszán – összesen 99 támpontot, 759 tartós vasbeton építményt, 394 fa-föld erődöt, 439 nyílt tüzelőállást, 400 kilométer futóárkot és lövészárkot létesített, 135 kilométer hosszú harckocsi- és gyalogság elleni akadályt (árkot, sáncfalat, torlaszt stb.) épített. …Az ellenség kárpáti védelmének gyenge oldalához tartozott, hogy hiányoztak a reteszállások és az egyes fontos irányok között jelentős, meg nem erődített közbeeső szakaszok is akadtak a fő hegylánc mentén.”[17]

Grecsko tábornok részletes beszámolói közül most csak egyet emelek ki. A 4. Ukrán Front balszárnyán önálló irányban tevékenykedő 17. gárda-lövészhadtest a Tatár-hágón át a Kőrösmező–Rahó–Máramarossziget irányban támadott, így a hágón kívül a kőrösmezői és a rahói völgyzárat is el kellett foglalnia, vagy meg kellett kerülnie.

„…A szovjet harcosokra az a feladat várt, hogy leküzdjék a kőrösmezői védelmi csomópontot, az Árpád-vonal egyik leghatalmasabb hegyi erődítményét. Kőrösmező község a Fehér Tisza és a Fekete-Tisza mentén fekszik. Három út vezet hozzá: Mikulicsinból, Bruszturából és Vorochtából. …Az ellenség ezt a helységet a védelmi vonalon kívül hagyta, és csak négy kiserődöt épített az utak ellenőrzésére, védelmi csomópontot pedig Kőrösmező déli szélén szervezett, ahol szűk volt a terep és az egyetlen út a hátországba, Rahóba vezetett.

A kőrösmezői védelmi csomópont 19 támpontból állt, amelyek összefüggő vonalban sorakoztak egymás mellett. Mindegyik két-három nyitott tűzfészekből, továbbá vasbeton és fa-föld óvóhelyekből állt. Sok támpontnak ezen kívül tüzérségi állásai és parancsnoki harcálláspontjai is voltak. Minden támpontot körkörös védelemre tettek alkalmassá, zárt lövészárkok kötötték össze a berendezéseket, és nyitott lövészárkok biztosították az összeköttetést a szomszédos támpontokkal; a tűzrendszert is körkörösen szervezték, a drótakadályok pedig a támpont körvonalait követték. A támpont kölcsönös tűzösszeköttetésben állt a szomszédos – jobb- és baloldali – támpontokkal és biztosította a peremvonalhoz vezető megközelítő útvonalak tűz alatt tartását, az akadályok előtti térségben. A támpontok azon kívül tűztámogatást kaptak az aknavetőktől is, ezeknek állásai így helyezkedtek el: az első a vasútvonal mentén, a második ettől keletre, a hegynyúlvány túlsó lejtője mögött, a harmadik pedig a Tisza jobb partján, az árterületen. Tűztámogatást a támpont tüzérsége nyújtott.

A Tisza bal partján fekvő kőrösmezői csomópont területén földút vezetett keresztül. A folyó jobb partjával való összeköttetés biztosítására az árterületen és a Tiszán át hidakat építettek. A védelem többi szakaszán a peremvonalat gyalogság elleni szögesdrót-akadályokkal látták el: ezek sátorszerű hálót alkottak, amelyet két sor karóhoz rögzítettek. Előrevetett alegységeink még a helység előterében villanyárammal töltött drótakadályokra bukkantak. Gumiszigetelőkkel ellátott vasbeton oszlopokon csupasz huzalok voltak kifeszítve. A védők két, nagy teljesítményű áramfejlesztő-telepet szállítottak ide és 3000 volt feszültségű áramot bocsátottak a vezetékekbe.”[18]

Akkor hogyan sikerült mégis eljutniuk az ország belsejébe? Grecsko tábornok erre is választ adott, mégpedig azzal, hogy mindvégig szemérmesen hallgatott a 2. Ukrán Front Románia irányában elért sikereiről. Csak az összefoglalókban szólta el magát. Ebben az esetben is ez történt.

„…A Kőrösmezőtől nyugatra és délre levő körzetben folytatott, kéthetes szívós harcokban az ellenség kimerült. Nagy veszteségeket szenvedett, ezért nem tudta megtartani a Kőrösmezői megerődített körzetet. Ennek következtében, valamint a 2. Ukrán Front csapatainak sikeres hadműveletei miatt – ezek délről megkerülték az 1. magyar hadsereget – az ellenség kénytelen volt megkezdeni csapatainak visszavonását Kőrösmező körzetéből Rahó irányába, és azon túl, Máramarossziget felé. A 17. gárda-lövészhadtest alakulatai, október 15-én áttértek az üldözésre. …Október 18-án a 17. gárda-lövészhadtest, az ellenség üldözése közben, elfoglalta a Tisza mellett fekvő Máramarosszigetet (Észak-Erdélyben). Ebben a körzetben került először közvetlen érintkezésbe bal oldali szomszédjával, a 2. Ukrán Front jobbszárny-csapataival.”[19]

A 2. Ukrán Front centruma akkorra már Debrecent is elfoglalta, a balszárny pedig, Bajánál, kijutott a Dunához.

A magyarok iránti szimpátiával egyáltalán nem vádolható mű, A Nagy Honvédő Háború története 1941–1945” 4. kötete[20] így foglalta össze a Kárpátokban 1944 őszén folytatott hadműveleteket: „…A debreceni hadművelet idején a 2. és a 4. Ukrán Front szorosan együttműködött. A 4. Ukrán Front csapatai, amelyek szeptember 9-én kezdték meg a kárpát-ungvári hadműveletet, a hónap végére elérték a szovjet-csehszlovák határt, elfoglalták a Radnai és az Orosz-hágót [Zemplénoroszi-hágó – Sz. J. J.], majd folytatták a támadást. A csapatok feladata októberben az volt, hogy átkeljenek a Kárpátokon, és elérjék Ungvár és Munkács körzetét.

De október első felében a 4. Ukrán Front csak jelentéktelen sikereket ért el. Az ellenség, kihasználva a védelemre alkalmas erdős-hegyes terepet és a hágókban létesített erős műszaki létesítményeket, szívósan ellenállt. A jobbszárnyon harcoló 1. gárdahadsereg (parancsnoka Grecsko vezérezredes) október 18-án kénytelen volt abbahagyni a támadást.

Ezalatt a front közepén támadó 18. hadsereg (parancsnoka Zsuravljov altábornagy) jobbszárny-hadteste megkerülte az Uzsoki-hágót, a Sztavnojéra [Fenyvesvölgy – Sz. J. J.] mért csapással elvágta a hágóhoz vezető utat, s az ellenséget visszavonulásra kényszerítette. A hadsereg balszárny-hadteste elfoglalta a Vereckei-hágót, és néhány kilométert előrenyomult déli irányban. A front balszárnyán a 17. önálló gárda-lövészhadtest (parancsnoka Gasztyilovics vezérőrnagy) október 14-ig eredménytelenül harcolt Kőrösmező környékén. Az ellenség azonban október 15-én megkezdte csapatai visszavonását, minthogy a 2. Ukrán Front csapatai elérték Debrecen és Nyíregyháza körzetét, és ez komolyan veszélyeztette az 1. magyar hadsereg hadtápját.

A 17. gárda-lövészhadtest, majd a 18. hadsereg balszárny-hadteste is megkezdte a visszavonuló ellenség üldözését. A 17. hadtest már október 17-én elérte és másnap elfoglalta Máramarosszigetet.

A front sávjában lényegesen megváltozott a hadműveleti helyzet. Miklós Béla vezérezredes, az 1. magyar hadsereg parancsnoka, október 16-án átment a Vörös Hadsereghez, és a magyar hadsereghez intézett felhívásában átállásra szólította fel katonáit és tisztjeit. Ezért a német parancsnokság meggyorsította ennek a hadseregnek a visszavonását.[21]”

Igen. A magyar királyi honvédség már felbomlóban volt. A fronton harcoló katonák nem érzékelték a „nagypolitika” rezdüléseit, de hirtelen irányváltásait sem.

Életüket parancsok határozták meg. Amíg a parancsok egyértelműek voltak, viszonylag minden gördülékenyen ment. A kiugrási kísérletről alig tudtak. Ha tudomást szereztek róla, várták a végrehajtási parancsot. A tábornokok is! Az viszont nem jött, csak a további harcra való felszólítás, és a nyilasok rémuralma. Sokan látták és érzékelték, hogy a háborút elvesztettük. Az utolsó reménység, a Kárpátok vonala is elveszett. Nem volt már erő és főleg hit a háború folytatására. A haderőt már csak a tehetetlenségi erő, a németek kényszere és a szovjetektől való félelem vitte előre, vagy inkább hátra. Megkezdődött a magyar katonák vesszőfutása az életért.